Reggel van. Hajnali négykor csörg? vekkerem már rég lekapcsoltam. Megnyugtat, hogy még utána egy-két órát alhatok. Így persze kimarad a hajnal, a szertartás: beszélgetés Istennel. Helyette álmok jönnek. Emberek, barna b?rrel, szörfre éretten, kiegyensúlyozottan, zsebükben iskoláik bizonyítványai, és ezért nyugodt tekintetük. Szépek, értelmesek. Rémálom, gondolom félálomban, mert eszembe jut, hogy takarítón? vagyok, zsíros haj, már az utcán szaladok a város másik végére gyalog, késés lesz, a zuhany is elmaradt, egyetlen vers fért bele, a ruhámban aludtam, büdös, arra gondolok éppen, milyen szerencse, hogy ritkán van ilyen rémálma az embernek, és csupán akkor, ha el?z? nap depressziós, és milyen szerencse, hogy általában a vízre legalább jut er?m, és ezzel az indiai három lábmosás szertartását követem, hullámzó labilitásomat vízzel: vizet a vízzel kezelem; miszlikbe tört porcikáim is hiányolják a nyújtógyakorlatokat; lélegezni is kutyafuttában kell, már mindjárt odaérek, de negyed óra késés az sok, és akkor mit ad Isten? A fordulat igazi Murphy, mert normális esetben ennyi baj kora reggel nem ér, elégedetlenségem magammal szemben kiül arcomra, mint villanydróton gubbasztó veréb, amikor valami vonzza befele néz? tekintetem, és akkor, dörren egyet az univerzum, leszakad az ég, a tudat még nem kapcsol, hála a lassúságnak, kés?bb inkább szerencsétlenség, hisz nem állok meg, mert még nem tudom mit látok, de pár lépés és a tantusz is zuhan, úgy bámult rám valaki egy kockányi homályból, hogy a legrosszabbkor eljött a leírhatatlan, amire mindig vágytam, és tessék itt van, valós, igaz továbbszáguld, koszoskaként – odaérek. Kezd?dik a munkanap. Ráhúzom a képzeletre az egészet, bár egy legyintés mögött ismét megmozdul ereimben a vér, ismét mosolyba pirul, életkedvem is végre beér.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.20. @ 07:12 :: Marthi Anna