Azokra az évekre már alig emlékszem, amikor óvodáskorú voltam. Elmondásokból, mások emlékei, elbeszélései alapján van némi képem arról, hogy milyen is volt akkori gyermekkorom.
Néhány fénykép maradt bel?le, köztük egy nagyon meghatározó kép rólam.
Kicsi voltam, olyan egy-két éves körüli, sz?ke, göndör fürtjeim, összefogva a fejem búbján, ami elég fájdalmas lehetett, mivel alig volt pár szál. Csurkámba hatalmas fehér, keményített masni, szememben egy könnycsepp. Ezt a képet ma is ?rzöm. Megkérdeztem egyszer édesanyámat, miért sírok, vagy miért is könnyes a szemem. Azt mondta, nem akartam mosolyogni. Na de azért még nem kéne könnyes szemmel nézni a nagyvilágba. Majd kés?bb kiderült bátyám egyik évzáróján készült, mert ?ket fotózták. Akkoriban ritkaság volt az ilyen mifelénk, van, aki a mai napig panasszal él, hogy neki nincs kiskori képe, mert az édesanyja meghalt, a mostohája meg nem tör?dött efféle mutogatással.
Szóval szeretett engem az én anyám, csak nem tudta igazán kimutatni, velem éreztetni sohasem. Emlékszem arra, mikor az általános iskola alsó tagozatába jártam, rajtam mindig mackónadrág volt, hosszú hajam er?sen befonva, a masni el nem maradt, csak éppen már nem volt kikeményítve.
Édesapám vasutasként a közeli nagyközségben szolgált. Édesanyám, mint „háztartásbeli”, napszámba járt, majd este, mikor hazatért akkor f?zött. Nem felejtem el az ízi kóró illatát, nem felejtem a venyige pattogását. Nyáron mindig azzal tüzelt a sparheltbe, és a karikákat levéve róla, rátette az edényt, minél hamarabb kész legyen a vacsora. Olyan kormos volt a f?z?fazék alja, hogy k?porral kellett lesúrolni.
A menü? Hát nem volt túl változatos. Édesapám imádta a galuskát. A lehet?, legkülönfélébb módját készítette mindig édesanyám: túrós-, juhtúrós-, krumplis-, káposztás-… formában. Mondanom sem kell, azóta is undorodom a galuskától. A levest is annyi tésztával ette, hogy megállt benne a kanál.
Voltak házi állataink. Nyúl, mangalica, tyúkok. Minden nap nekem és a testvéremnek kellett a nyulakról gondoskodni. Estére, mire édesapám megjött a munkából, a nyulak el?tt mindig b?ségesen kellett lenni a lucernából.
Persze, mi nem vetettünk, nekünk nem termett. Mikor, honnan, kit?l szedtük, vagy úgy is mondhatnám: loptuk, azt már nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszem, mikor egyszer ronggyá áztam, lucernaszedés közben…
Legutóbbi módosítás: 2012.08.23. @ 11:17 :: Maczkó Edit
