Mintha mély kútból emelkedne lassan a felszínre…
A kút szájának piszkosszürke korongja a sötétség közepén egyre nagyobb lett, mígnem teljesen betöltötte látómezejét. Fölért, és csak az égbolt szürkén derengő kupolája zárta körül.
Hanyatt fekve ébredt a kavicsos földön, semmibe meredő, kába tekintettel. Mégis tudatában volt környezetének, amely egy kihalt, vízparti strandnak tűnt. Mindössze egy ujjatlan pólót viselt, fürdőnadrággal. Csak azt nem értette, hol van és hogy került ide.
— Jobb lesz, ha felállok! — a gondolat még meg sem született teljesen, amikor az elhatározás izmait megkerülve történésbe ment át, és ő lazán talpra emelkedett. Légiesen könnyűnek érezte testét.
Közvetlen a parton egy szürke emberalak állt, neki háttal, és a víz fölött gomolygó ködöt bámulta mereven, míg a kifutó hullámok a cipőjét nyaldosták. Ennek az alaknak a tarkójára összpontosított, szinte ösztönösen. Látótere beszűkült, majd amikor újra kitágult, már ott állt, szorosan az ismeretlen férfi mögött, egyetlen laza csusszanással téve meg a több mint húszméteres távot. A vízen most megmozdult valami. A ködben egy sötét folt kezdett kirajzolódni. Először csak halványan, valótlanul derengett, de ahogy csökkent a távolság, egyre élesebb körvonalat öltött. Egy ladik, benne vézna, csuklyás alakkal, kinek elnyújtott mozdulatait evezőcsapás erősödő hangja kísérte. Partközelbe érve, evezőjét kiemelte a vízből, és hagyta, hogy a lélekvesztőt a lendület vigye tovább, mígnem megfeneklett a parton, közvetlenül a két várakozó férfi mellett. A jövevény a vízhez közelebb állóra nézett, és csontos karjának udvarias, mégis parancsoló mozdulatával betessékelte a ladikba. Ő engedelmesen követte a ki nem mondott utasítást, és helyet foglalt a csónak ellenkező végében. Fénytelen szemével szomorúan tekintett vissza a part irányába, valami elvesztett után kutatva, szájából pedig egy fémpénz kandikált ki.
A ladikos ezután szembefordult a fürdőnadrágossal, aki most pillanthatta meg először a csuklya takarásából kivillanó papírvékony, sápadt bőrt és a minden fényt elnyelő, sötét szemgödröket.
— Ismerlek téged! — szakadt ki belőle a felismerés, miközben újra súlya lett a testének, megszűnt a lebegés.
— Igen, visszatérő ügyfelem vagy, akárcsak a többiek, de most korán jöttél. Még nincs itt az időd!
A válasz nem a révész mozdulatlan szájából érkezett, hanem a szavak közvetlenül a parton álló koponyájában fogantak.
— Visszatérő? Hát nem csak egyszer…
— Nem. Bár az ember hajlamos megfeledkezni a körforgásról.
— Eddig hányszor?
— Nem mindegy? Álltál már előttem számtalan alakban, mint buzgó hittérítő, gőgös nemes, a kiválasztott nép elöljárója, hitehagyott eretnek, dolgos jobbágy, vagy fukar kereskedő, akinek végül el kellett törnöm az állkapcsát, hogy elengedje a fizetségül szánt aranydukátot. Ez mind te voltál. Akárcsak az a szegény nincstelen, akinek nemhogy fuvardíjra nem tellett, de még akkora rongydarabra sem, hogy rendesen eltakarja szemérmét.
A férfi hirtelen üresnek érezte eddigi életét, noha pillanatnyilag egyetlen emléket sem sikerült fölidéznie múltjából. Közöny és növekvő kíváncsiság töltötte meg lelkét.
— Vigyél magaddal — tört ki belőle.
— Mondtam már, nem jött el az időd — válaszolta a révész, miközben bal keze vézna ujjával a csónakban ülő felé bökött. — Nézd meg őt! Hosszú, gazdag életet élt, mégis visszavágyik a tekintete. Nem a családját siratja, hiszen ők gyorsan túltették magukat az emlékén, hanem a vagyonát, ami most már másé. Mintha nem lenne mindegy…
— Vigyél magaddal! — könyörgött a parton álló, miközben hiányos ruházatában matatott. A fürdőnadrág szegélyébe varrt kis zsebben találta meg, amit keresett. Három kéteurós érmét.
— Itt a fuvardíj. Több mint annak a másiknak. Jut a számba, és mindkét szememre.
— Azt az érmét, amivel majd engem kifizetsz, még nem kerested meg. Különben is, mit kezdenék a többlettel? Hol költsem el? Huszonnégy órás szolgálat az enyém, nincs időm másra.
— Akkor miért…
— A fizetség? Miattatok, emberekért. Szükségetek van rendre, szabályokra, hogy határt szabjanak a szabadságnak. Csak így tudtok létezni. Nem viszlek át!
— Azt mondtad, nincstelen koldusként is átvittél…
— Akkor a szívedben hordoztad az aranyad, még ha te magad nem is tudtál róla. Maradnod kell, dolgod van.
— De miért vagyok most mégis itt?
— Hogy emlékezz. Mert elfelejtetted tisztelni az életet, megbecsülni azt, amid van. Indulnunk kell!
Mintha mély kútból emelkedne lassan a felszínre…
A kút szájában tündöklő korong a sötétség közepén egyre nagyobb lett, mígnem teljesen elvakította a Nap fénye. Ezzel együtt a zajok, a strand megszokott zsivaja is fölerősödött. Apró kezecskék döngették a mellkasát:
— Apaaa! Ébredj már fel! Ne aludj! Mikor megyünk fagyizni? Megígérted. Vagy legalább add ide a hat eurót, és anya hoz mindhármunknak.
A férfi hunyorogva szemlélte ötéves szőke kislányát, aki a napozóágya mellett térdelt, és be nem állt a szája, majd mosolyogva átölelte. Ekkor pillantotta meg a felesége aggodalmas arcát. Mosolya szertefoszlott.
— Jól vagy? — kérdezte a nő. — Nagyon elsápadtál alvás közben…
Legutóbbi módosítás: 2012.09.11. @ 09:30 :: Szél Zsolt