H.Pulai Éva : Elhunyt Szépe György

Nyomtatás

„Elvként fogalmazta meg például, hogy a professzornál nincsen magasabb rang a nemzetközi tudományos életben, ezért ő nem volt hajlandó az „akadémiai doktori” címet megszerezni. Nem látta, hogy ezzel a gesztussal a saját esélyei mellett az általa vezetettek lehetőségeit is csökkenti ebben a rangkóros magyar világban, ahol a papír többet számit, mint a valódi tudás.”

2012. szeptember 12-én hajnalban meghalt Szépe György egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének korábbi tudományos osztályvezetője, a magyar nyelvtudomány jelentős személyisége.

Szépe György

1931-2012

A nagykőrösi református családból származó Szépe György a magyar-francia szakot elvégezvén 1953-ban került az MTA Nyelvtudományi Intézetébe, ahol is otthonról hozott nyelvtudását kamatoztatva művelte magát tovább a modern irányzatokban. Tudvalevő, hogy az 1950-ben politikai okokból bezárt nyugati nyelvi tanszékek számos oktatója az intézetben kapott menedéket a különböző szótári, nyelvtörténeti és leíró nyelvtani munkálatokban, amelyek az 1960-as évek elejére már több példamutató kidolgozottságú és terjedelmű összefoglaló művet eredményeztek. Az előző generáció kiemelkedő nyelveszei nagy hátassal voltak Szépére, aki ekkor alapozta meg szakmai kapcsolatainak azt a kiterjedt hálóját, melynek előnyeiből oly sokan részesülhettünk.

Az 1960-as években az intézetben új irányok felé nyithattak, és Szépének ebben kulcsszerepe lehetett, ugyanis azzal az egyedülálló képességgel rendelkezett, hogy fenn tudta tartani a tisztességes indíttatású szakmai kapcsolatokat minden érdekelt féllel ebben a mindig két- vagy többosztatú országban, ami rémes következményeivel máig áthatja a szaktudományokat is. Más szóval tudományos meggyőződését soha föl nem adva el tudta fogadtatni magát és nézeteit a hazai nyelvészetben működő legfontosabb döntéshozókkal, bármelyik oldalon álltak is. Ráadásul csaknem mindenkit ismert (sőt: őt is csaknem mindenki ismerte) a világ jelentősebb nyelveszei közül a Moszkvából Prágán át végül a Harvardra került univerzális életművű Roman Jakobsontól a belga Nicolas Ruwet-n, a cambridge-i tanszékvezető John L. Trimen át a belgrádi Ranko Bugarskiig. Számomra máig rejtély, harminc-egynehány éves korára hogy volt erre képes pesti irodájából, amikor nemhogy internet, de közvetlen tárcsázás sem volt – még vidékre se, hogy a külföldről ne is beszeljünk. Az intézet munkatársaként bejáratos volt az MTA várbeli Számítógépes Kutatóközpontjába. Itt indultak meg az akkor újdonságszámba menő matematikai nyelvészeti kutatások, melyekben elsősorban a szegedi akadémikus Kalmár László csapata működött együtt a különböző féllegális munkahelyekről az SzK-ban landolt ígéretes társasággal, amelybe a matematikus Vargha Dénes, a poétikától a logikán át a számelméletig mindenhez ért. Petőfi S. János, Kiefer Ferenc, Szöllősi Eva, Szelezsán János és Dömölki Balint is tartozott.

A hatvanas évek enyhülése magával hozta a kivételes esélyt, hogy magyar nyelvészek Ford-ösztöndíjjal több hónapot, sőt némelyikük egy egész tanévet töltsön az USA-ban. Köztük volt Szépe is, aki Telegdi Zsigmond tanszékvezetése alatt Kiefer Ferenccel együtt részt vett az ELTE matematikai (majd későbbi néven: általános és alkalmazott) nyelvészeti szakának a megalapításában és az első évfolyamok oktatásában. Szépe nyelvészeti kurzusai legendásak voltak: a rendkívül alapos felkészültség ötvöződött bennük a sziporkázó ötletgazdagsággal. Máig emlékszem az Eperfa című négysoros József Attila-vers másfél órán át tartó közös nyelvészeti elemzésére: akkoriban ugyanis éppen a versek hangalakjának a jellemzői érdekeltek.

„Öreg eperfa áll az út felén, / zömök, tömött, mint hős paraszti dajka. / Úrvezető

vigyázz! a törzs kemény! / S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta.”

Óráira a kor legjobb nyelveszeit hívta el vendégelőadónak, lelkükre kötve, hogy mindig hozzanak különlenyomatokat korábban megjelent cikkeikből. (Akkoriban a csak könyvtárban hozzáférhető könyvekből és folyóiratokból kézzel jegyzeteltük ki saját összefoglalóinkat, mert még másológépek sem léteztek, nemhogy szkennelés. Ezért hat a .klny”-ek nagy kincsnek számítottak.) Így nemcsak mi hallhattuk őket előadni, az általános nyelvész Károly Sándortól kezdve a sinológus Csongor Barnabáson át a romanista Bakos Ferencig, de ők is megismerhettek minket, nyelvészpalántákat. Szépétől kérdezhettünk – bármit, bárhol, bármikor; saját vagy mások előadásai alatt, a folyóson összefutva, a magunk készülő cikkei kapcsán, vagy ha valahol valami újat olvastunk -, nem számított: a válasz nemcsak részletes és informatív, de szellemes és előrevivő is volt. Nem csoda, hogy Szépe körül a fiatal nyelvészek szinte neki „felesküdött” csapata alakult ki, akár intézményesen köréje tartoztak, akár máshol voltak alkalmazásban. Mesterként tiszteltük, és – az általa ránk hagyományozott, hajdani Eötvös Collegiumbeli szokást követve – rendületlenül „főtanár úrnak” szólítottuk – persze már tegezve, ahogy az „kollégák” közt szokás. Intézeti csoport-, majd később osztályvezetői stallumát arra használta, hogy ezeket a fiatalembereket menedzselje. Elhelyezni állásokba ugyan nem nagyon tudta őket, de az intézeten belül egy olyan kivételezett helyzetet alakított ki, amelynek nem volt párja a korabeli tudományos életben – legalábbis az általunk ismert bölcsészkörökben.

Előbb az intézet Szalai utcai „albérletében”, majd 1973-tól a régi budai városháza „13. szobájában” az akkor hivatalosan nem létező posztgraduális szemináriumokat honosította meg, és tartotta érte a hátát. Itt az intézeti fiatal modern nyelvészek mint beltagok mellett rendszeresen megjelentek nemcsak nyelvész, de filozófus, szociológus, kommunikációkutató, pedagógus, pszichológus kültagok is. Szépének kellett jótállnia a szombat délelőtti „Altrichter-szemináriumokért” is, amelyeken egyrészt az egyetemi oktatásból kényszerűen kimaradt nyelvfilozófiával, másrészt épp az itt felsorolt szakterületek velünk egykorú művelőivel ismerkedhettünk meg, Szépe vett rá bennünket arra, hogy dolgozzunk ki egy alternatív tantervet a gimnáziumi magyar nyelvtan oktatásának megújítására, ő járta ki ennek az intézményi hátterét és támogatását, és ebből a csaknem egy évtizedig tartó (és törvényszerűen kudarcra ítélt) programból nőtt ki azután az a „strukturális magyar nyelvtani” munkálat, amelynek máig megjelent négy kötete megteremtette a nemzetközi tudománnyal lépést tartó explicit és szakszerű nyelvtanírást – és összekovácsolt egy nyelvésznemzedéket.

Szépe 1982-től az újjáalapított pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem professzora lett. Tulajdonkeppen hű maradt sok évtizedes elkötelezettségéhez: ott mozdítani a tudomány és a felsőoktatás szekerén, ahol éppen lehetősége van rá. Pécs pedig nagy alkalom volt, hiszen egy új típusú intézmény jöhetett létre, a többiektől merőben eltérő arculattal és olyan csapattal, amelyben közeli eszmetársaival dolgozhatott együtt: például Fülei-Szántó Endrével és Horányi Özsébbel. Ha megmaradt volna az akkor meg mozdíthatatlannak gondolt szocialista rendszer, Pécs mintát adhatott volna a hozzá képest áporodott és megcsontosodott többi bölcsészkarnak. Szépe szakmai újításai közé többek között az tartozott, hogy megszüntette a magyar nyelvészet és az általános/elméleti nyelvészet szembenállását, és Kolumbusz tojásaként egyetlen egységes „nyelvtudományi” tanszéket hozott létre. Teljes energiájával belevetette magát a pécsi kísérletbe, talán szakmai-tudományos karrierjenek is alárendelte az újabb csapatépítést. Elvként fogalmazta meg például, hogy a professzornál nincsen magasabb rang a nemzetközi tudományos életben, ezért ő nem volt hajlandó az „akadémiai doktori” címet megszerezni. Nem látta, hogy ezzel a gesztussal a saját esélyei mellett az általa vezetettek lehetőségeit is csökkenti ebben a rangkóros magyar világban, ahol a papír többet számit, mint a valódi tudás. Igaz, amikor pár éve életműve alapján kérelmezhette a címet, már nem állt ellent – az egész szakma örömére.

A rendszerváltás utáni törvények azonban a pécsi kísérletet nem díjazták. Be kellett állniuk nekik is a sorba, de a pécsi nyelvészeti iskola ma is virágzik, a Szépe alapította doktori program is megmaradt, maga is szinte haláláig részt vett benne, és nincs nyelvészeti tanszék az országban, ahol ne fogadták volna szívesen.

Szépe Györgynek múlhatatlan érdemei vannak a magyarországi modern általános és alkalmazott nyelvtudomány megteremtésében, kutatók nemzedékeinek felnevelésében. Elméleti és gyakorlati munkássága, tanári pályája mintaként szolgált mindannyiunknak. Sokan vagyunk, akik sohasem fogjuk elfelejteni életművét és személyének varázsát.

Kenesei István

Szépe György 80 éves*

1. Az 1930. és 1931. évben sűrű egymásutánban született sok nagy magyar nyelvész; időrendben: 1930. VI. 10. Zsilka János, VI. 25. Antal László, IX. 1. Papp Ferenc, XI. 2. Hutterer Miklós, 1931. IV. 19. Szépe György, IV. 23. Petőfi S. János, V. 24. Kiefer Ferenc. Éles cezúrát hozott a sors: az 1930-ban születettek közül már senki sincs közöttünk (Antal László 1993, Hutterer Miklós 1997, Zsilka János 1999, Papp Ferenc 2001 óta). Az 1931- eseket a szakma sűrűn egymás után köszönti 80. születésnapjukon – akadémiai szokás szerint nemcsak beszédekkel, hanem ünneplő kötetekkel is.

2. Szépe György életéből csak a legfontosabb mozzanatokat és – hogy úgy mondjam – a nyilvános tanulságúakat hadd említsem. A művelt és a szó ógörög értelmében politikus szülői ház (ahol többek között Hankiss János és Karácsony Sándor vendégeskedett sokszor), a nagykőrösi iskolaévek (egy ma már alig elképzelhető szellemű és színvonalú középiskolával), az egyetemi évek Debrecenben az említett Karácsony Sándoron és Hankiss Jánoson kívül Bárczi Géza alatt, majd Budapesten ugyancsak Bárczi Géza és egy sor más rá nagy hatást gyakorló mester alatt és kortárs mellett. Ezután rövid vidéki – mai néven – szakközépiskolai tanítás, majd végig a Nyelvtudományi Intézet. Az emellett végzett munkák közül megemlítendő néhány évig a Magyar Nyelvőr műhelye, majd pedig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Nyelvi Választmánya. Ennek a fontos – mai szóval – „agytröszt”-nek volt aktív tagja, ami a régi, majd 1995-től már más gazdánál megjelenő új Modern Nyelvoktatás szerkesztését is jelentette. E műhelynek és e folyóiratnak a szerepe a magyar nyelvtudományban sokkal jelentősebb volt, mint sok tanszéké! Mint említettem, az ELTE (akkor még) Általános Nyelvészeti Tanszékén az igencsak mozgalmas történetű általános és alkalmazott nyelvészet szakon működött évekig, majd 1983–84-től a pécsi egyetemi reform egyik vezetője, ami a 70-es évektől folyt (de legalábbis tervezett) közoktatási reform egyik lépése volt. Nem sorolom föl a számtalan egyéb oktatási és tudományos szereplését bel- és külföldön. Azt viszont ki kell emelnem, hogy e széles körű tevékenység egyik hozadéka jó néhány „nagy kortársával”, nála idősebbekkel való megismerkedése; úgy látom, ezek közül Roman Jakobson és Lotz János áll az első helyen.

3. A következőkben objektiválódott tudományos munkásságáról, szakirodalmi tevékenységéről szeretnék szólni röviden.

A 70. születésnapjára Pécsett megjelent emlékkönyvben Elekfi László sokak – elsőre

jogosnak látszó – kérdését fogalmazta meg (ANDOR JÓZSEF – SZŰCS TIBOR –TERTS ISTVÁN szerk., Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára. Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001. 25–6): „hol van Szépének az a fő műve, mely emlékezetessé teszi a nevét?” Ő maga – igazi nyelvészként – Wilhelm von Humboldtot idézve válaszol (persze név nélkül, hiszen nyelvészek azonnal ráismernek): „Nem az ergon, a mű, hanem az energeia, a működés az ő igazi érdeme”. Szépe György írásainak száma több százra rúg, de talán az ezres számot is meghaladja. Igaz, monográfia ebben nem szerepel. De ez a számtalan rövid vagy közepes hosszúságú írás egybevéve igenis „nagy mű” – saját sokszor megfogalmazott metaforáját („Nem lehet mindenki hosszútávfutó”) parafrazeálva: a sok jó idejű rövid- és középtáv jó néhány maratoni – ha nem ultramaratoni! – távnak felel meg (és ehhez még hozzászámítandók az írásban meg nem jelent hozzászólások stb.).

Ő maga elvként szögezte le (egy konkrét életmű kapcsán, de persze csak szűk körben): „Nagy hiba lábjegyzetnyi mondanivalóból cikket, cikknyi mondanivalóból pedig könyvet írni.” Az persze már más kérdés, hogy ezeket a hallatlanul tömör írásokat mekkora erőfeszítés olvasni. Jakobson, Lotz, de a Szépe életében – és általában is a magyar nyelvészetben – fontos szerepet játszó Austerlitz Róbert írásait szintén.

Anélkül, hogy a Szépe-filológia kérdéseibe merülnék, egyfajta osztályozást azért hadd kíséreljek meg. Írásai között vannak: „ i g a z i ” t a n u l m á n y o k (három ilyenből állt össze annak idején kandidátusi értekezése), e l ő s z ó k (csak általa, általa és társszerző által és mások által szerkesztett/összeállított kötetekben), konferenciai, munkamegbeszélési stb. m e g n y i t ó k  é s  ö s s z e g z é s e k , h o z z á s z ó l á s o k (bár biztosan nem mindegyik jelent meg ezek közül nyomtatásban, így is tetemes a számuk), emlékkönyvben (tisztelgő kötetben stb.) szereplő r ö v i d e b b í r á s o k (nagyon sok ilyet írt). Az előszóknál már utaltam rá: számtalan tanulmánykötet, antológia kezdeményezése, szerkesztése, válogatása (pl. Általános Nyelvészeti Tanulmányok, Társadalom és nyelv, A nyelvtudomány ma, Nyelvészeti ismeretek szociológusoknak stb.) fűződik a nevéhez. Aki már próbálta ezt a műfajt, tudja, mennyivel több munka ez, mint a saját „termelés”.

Néhány cím (csak évszámmal): „A magyar főnév birtokos ragozásáról” (1960), „A szó és a szókészlet általános kérdései” (1961), „Néhány, a szinkrón dialektológiával összefüggő kérdésről” (1961), „Egy nyelvész útijegyzeteiből” (1962), „A generatív grammatika transzformációs modelljéről” (1963), „Nyelvészeti jegyzetek a beszédgyorsírásról” (1963), „A szótár a genartív nyelvleírásban” (1965), „Megjegyzések a nominális mondatról” (1967), „A folyton megújuló nyelvészet” (1969), „Az alsóbb nyelvi szintek leírása” (1969), „Nyelvi funkciók, generatív nyelvészet, népköltészet” (1969), „Kommunikációs és grammatikai megjegyzések a névről” (1970), „A vidéki városok szellemi urbanizációjáról” (1972), „A magyar rokonsági elnevezések néhány kérdése” (1972), „A sci-fi nyelvészeti problémái” (1973), „A magyar betűállomány fonológiai szerkezetének elemzéséhez” (1974), „Megjegyzések a nyelvészettörténethez” (1974), „A nyelvileg művelt ember modellje” (1976), „Az iskola nyelve” (1977), és így tovább. (Műveinek bibliográfiája megtalálható a Bolla Kálmán szerkesztette „Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások” sorozat 63., Szépe-kötetében [2000], illetve e sorozat összegyűjtött és aktualizált könyv alakú kiadásában [2006].)

Ha valaki megszámolná, hány emlékkönyv, köszöntő könyv jelent meg az utóbbi évtizedekben, melyekbe Szépe György ne írt volna, biztosan nem lenne hosszú a lista. Gondosan ügyelni szokott arra, hogy személyes és tárgyi kapcsolat, aktualitás is legyen a gesztus mögött. Külön műfajt képvisel az a számtalan írás, melyet a nyelvtudomány munkásainak méltatására (általában búcsúztatására) írt. Azért szólok „munkásról”, mert az Intézet gépírónői ugyanúgy tárgyai ezen írásoknak, mint világhírnévre jutott kutatók és professzorok. Két példával hadd illusztráljam az ezen írásokban megtestesülő empátiát és szeretetet.

Az egyik a Rubinyi Mózes temetésén elmondott beszédből való: „talán több a véletlennél, ha Társaságunk legrégibb és legöregebb választmányi tagját a választmány legfiatalabb tagja búcsúztatja el: Rubinyi Mózesre nemcsak a kortársak és közvetlen tanítványai emlékeznek, hanem emlékezni fognak a fél évszázaddal fiatalabb filológusok is, akik szintén maguk közé tartozónak érzik az eltávozottat.” (MNy. 1966: 117.)

A másiknak egy nekrológnak csak a címét idézem: „Telegdi Zsigmond boldogságos élete”. Ha egy halottról szóló írásról szólva szabad volna, „telitalálat”-nak kellene nevezni a címet.

Ő maga portréknak nevezi ezeket; Pécsett „Fej(ezet)ek a nyelvészet történetéből” címen belőlük doktori kurzust is tartott. (Időközben meg is jelent a Tinta Kiadónál „A folyton megújuló nyelvészet címmel”.) Így SZATHMÁRI ISTVÁN „A magyar nyelvtudomány történetéből” és a nemrég elhunyt BENKŐ LORÁND „Magyar nyelvtudósok a XX. században” című kötete mellett ez már a harmadik lesz ebben a műfajban. Elkészült és már nyomdában van a Tinta Kiadónál 31 régebbi, kevéssé ismert és általában nehezen hozzáférhető írásának gyűjteménye, mely lefedi Szépe György általános és alkalmazott nyelvészeti, utóbbin belül főleg anyanyelvi nevelési és idegennyelv-oktatási tevékenységét.

4. Szakmai életprogramot, mottót, jelmondatot nem szokott megfogalmazni. Két erre alkalmas megfogalmazását hadd idézzem most én. Mivel most már örökre az ő nevéhez fűződik, a  t á r s a d a l mi l a g  h a s z n o s n  y e l v é s z e t (változat: a közvetlenül hasznos nyelvészet) művelője, sőt műfajának egyik, vagy inkább a fő alakítója volt. Nem mintha valaha is csodabogár lett volna az olyan nyelvész, aki tudatosan arra törekedett, hogy filoszként is hasznos legyen (tankönyv, szótár stb.), mégis azt hiszem: a modernkori magyarországi nyelvészetben ő volt az, aki ebben az új – és igencsak bonyolult – kontextusban ennek a fogalomnak és tevékenységnek az értelmezésén a legtöbbet munkálkodott, és a legnagyobb hatással. Sajnos egy másik ugyanilyen jó megfogalmazása, programja nem vált közismertté, ez: az e l m é l e t i l e g  á t g o n d o l t  n y e l v é s z e t. Igaz, ő maga sem használja sűrűn ebben a formában. Inkább ebben: „Nem elég úszni, időnként ki kell dugni a fejünket a vízből!”

(…)

Terts István

* Szépe György 2011. április 19-én töltötte be 80. évét. A Magyar Nyelvtudományi Társaság április 26-án köszöntötte az ELTE-n. Az elhangzott hosszabb szövegnek ez erősen rövidített, illetve szerkesztett változata.

forrás:

http://www.nytud.hu/hirek/szepe_gyorgy.pdf

http://www.c3.hu/~magyarnyelv/11-3/tertsi_113.pdf