Bármely neszezést, robajt, csattanást felharmonikusai hiányában érzékelünk, és ezeket rigorózusan kizárjuk a zenei hangzás fogalomköréből, mert a dúsabb hangrezgések felismerésében csalhatatlanok vagyunk. Viszont véletlenszerű ismétlődésükkel, esetleg dinamikájuk, magasságuk szabályos változásával olyan tévképzetet okozhatnak, ami már odavisz bennünket egészen a melodikus műfajok határához. Ennek a szerencsétlen csapdahelyzetnek áldozata például a mai szórakoztató zene, melynél az ütemes zörej sikertörténete olyan régmúltból előtűnő ívelés, amit ciklikusként üdvözölhetünk.
A hangképző tárgyak seregéből emelkedtek ki a hangszerek. Egyik legősibb képviselőjük a dob, melynél eredeti funkciója szerint nyilván fontos volt, hogy messziről lehessen hallani, ám szerepe a ritmusképzésben csúcsosodott ki. Egy-egy ünnepinek, vagy emlékezetesnek számító alkalommal törzsközösségeknél hagyományokban átöröklődő, akár nemiségben elkülönülő testi mozgásformákkal, esetenként tánccal jutottak extázisba a — többnyire — népes csoportot alkotó résztvevők. Hisszük, hogy ehhez a különleges lelkiállapothoz már e két művészeti ág együttműködése elegendő volt: a muzsikáé és a táncé.
Még szorosabb kapcsolat van a képi ábrázolások zenekíséretében, amit oly kitartóan képvisel a filmipar. Ezen felül komoly hasonlóságot is mutathatunk például a festészet és a dallamvilág fejlődésében.
Nem látszik önkényesnek, ha az öt érzékelésünk, az ötujjúságunk, az ötös számrendszer és a pentatónia között nagyon szoros összefüggést föltételezünk. Ha bármely kor lelkiségét kívánjuk megérteni, akkor ezeket együttesen kell szemlélnünk: merre tart a tudományokban, milyen új eszközökkel fejez ki emberi érzelmeket, milyen gondolatokat emel föl, miféle stílusirányzatot érvényesít.
Kezdetekben — így a pentaton skálában — nem volt szükség módosított hangokra, ám amint telítődtek a legalapvetőbb melódia és ritmuskombinációk, nem csak az uniszónótól kellett búcsút venni, megjelenhettek a módosított hangokkal dúsított fekvésű, együttműködő szólamok. Miközben a perspektivikus ábrázolás forradalmasította a festészetet, a többszólamúvá fejlődő zenében is eluralkodott némely sajátos szerkesztési módszer, az ellenmozgás (motus contrarius) például, mely kivételes élvezeti értékével méltó alkotótársnak bizonyult. Innen kéz a kézben halad mindkettőjük grandiózus sikertörténete. Miközben az ember és környezetének ábrázolásában kialakultak klasszikus arányok, képszerkesztési eljárások, az aranymetszés művelése, a mélységek-magasságok művészi megkísértése árnyékhatásokkal, a zeneszerzés sem maradt le. A komponált művek dinamikája, természetet utánzó echós ismétlődései, madarak, élőlények hangutánzása mind-mind a szellemi gyönyörködtetés eszközeként szolgált. Kikristályosodott a klasszikus összhangzattan tudománya, a hangsűrűségek kényes egyensúlyán alapuló szólamok zenekarba szerveződése. Elképesztően jó minőségben készültek újabb és újabb hangszerek, melyek hangterjedelmét a kezek fizikai, a muzsikusok testi adottságai formálták. Ugyanígy jutott egyensúlyba a festészet is, a maga monumentális határaival. Ott a mesterek a látással, a látótér megközelítően ekvivalens élményfelületével tesztelték műveik befogadhatóságát.
Piktúrában és zenében egyaránt a művészi hatás adta az alkotás eszenciáját, melynek bázisa a szellemi értéktöbblet vonzóereje, leginkább folyamatosan kiáradó pozitív érzelmi és érzéki élmények segítségével. Stílusirányzatokban is előfordult azonosság, elég, ha az impresszionizmust emlegetjük.
Az alkotóművész géniuszának útkeresése újabb és újabb izmusokban, ősi, tiszta források újraértelmezésében, rendre a legmagasabb szakmai nívó mentén történhetett. Miközben ezek a páratlan értékek a kiváló művek sokaságában eszkalálódtak, egyre súlyosabb problémát okozott az eredetiség megtartása, vagyis a szándékolt, esetleg véletlenszerű plágium elkerülése. Előfordult, hogy egymásra épülő zenei irányzatokban az előzőben érzelmes az újabban ízléstelenként hatott.
Tragikus módon a fejlődés kettévált, a tömegek igénye, valamint az ebben megnyilvánuló óriási üzleti lehetőségek egyoldalúan a szórakoztatás feladataira deformálták a világ közízlését. Ezen a másik, lefelé csörtető ágon sürgősen fel kellett adni a klasszikus tartalmakban kifejezhető igényességet, helyettük a giccs, a kommersz, a könnypancsos zene-és filmvilág tarolt és tarol máig, rendületlenül.
Jórészt ebben az infernális vákuumban kaphatott erőre a pornográfia, bár rafinált, közreadhatóra gyengített formájában. A beat irányzat — három állva gitározó fiatalember képében — felettébb rokonszenves, ám éppen önkielégítést végző ifjakat szimbolizált, mozdulatsoraikkal legalábbis ilyen értelmezést generálhattak tinédzser rajongóik tudatalattijában.
Ebből a korszakból konkrét példaként említhető a The Kinks együttes „You Really Got Me” című száma, melyre úgy tekinthetünk, mint a testiségbe zárt, beszűkült tudatállapotot hűen ábrázoló dalszöveg, valamint egy sodró erejű nemi aktus zenei interpretációjára, amiben az orgazmust professzionális eszközökkel, fölkorbácsoló gitárszólóval, illetve az alapdallam transzponálásával érzékeltették.
A mai értelemben vett, megakoncertek által biztosított tömegélmények nem az ember és a zene üdvtörténetéről szólnak. Bár a hallgatóság számos technikai bravúrral, különleges mozgás-és hangzásvilággal, siketítő zajossággal, agresszív fényélményekkel szembesül, a hangsúly sokkal inkább a személyiség eltorzítására tevődik át, amiben a csápoló tömeget különféle hallucinogén szerek használata segíti. Itt és most már nem a humanitás, hanem a mindenáron túlélésbe kapaszkodó, a hétköznapokban efféle élvezetekért „rakkoló” ego vezérel.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
