Levelem a mennybe címezem.
Kicsim! Neved, s nemed sem ismerem.
Ezért így szólítalak:
– Drága meg nem született gyermekem!
Húsz hétig voltam bölcsőd
és koporsód, apró zigóta voltál
már szerettelek, becéztelek.
Húsz hétig hordtalak
szívem alatt, méhem honában.
Úgy akartalak, s annyira vártam
mikor mozdulsz meg odabenn!
Azt hittem, otthonod vagyok,
pedig akkor már rég halott voltál.
Könyörgöm, mért nem szóltál,
hogy bajban vagy?
Csak ültél némán mozdulatlan,
és én tudatlan árva,
csecsemőmet várva jártam-keltem,
s egy nap a téren összeestem.
Kórházi ágyon ébredtem,
idős őszhajú orvos állt felettem.
S azt mondta, magzatom halott…
spontán vetélés, úgy volt, hogy meghalok,
ám a műtét, s a gyógyszer hatott.
A teremtő életben hagyott…
Néztem a hasam, már nem domborodott,
nem hittem el, hogy nem vagy ott…
Nem búcsúztál, el sem temethettelek,
Nélküled éltem le egy hosszú életet.
Hallod? A hangom még most is remeg.
Míg élek fogom nem létező kezed,
Drága, meg nem született gyermekem!
Fájó szívvel zárom bús levelemet.
Csókol Anyád!/Ki örökké szeret!/
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Szeibert Éva
