István házassága jól indult, csinos feleség, jó munkahely, két gyermek, úgy érezte, hogy boldog.
A bajok akkor kezdődtek, mikor eltört a lába és a hosszú táppénz miatt elbocsájtották a munkahelyéről. Pedig a legjobb munkaerő volt a cégnél legalábbis azt hitte, de ezt figyelembe sem vették a főnökei.
A lába rosszul forrt össze, olyannyira, hogy részben csonkolni is kellett, ezért rokkantnyugdíjas lett.. A pénz egyre kevesebb volt, neje Katalin is hisztériázott folyamatosan ez miatt, majd esténként kimaradozott. Egyik este azzal állított be, hogy van valakije. István úgy érezte a világ összeomlott körülötte. Nagyon maga alá került és odafolyamodott, ahová nem kellett volna… Az ital lett magányának, szomorúságának a mentsvára és a sírba eresztő kötele is… Katalin egyik nap azzal állt elé.
– Elköltözöm és elválok tőled, viszem a gyerekeket, majd a bíróság eldönti, kié legyen a ház. Addig maradj benne, de fizesd a rezsit. István döbbenten állt a folyosón, mikor az utolsó bőröndöt kivitte az ajtón Katalin. – Mit rontott el? Kérdezte már ezerszer magától, de nyomorult helyzetére gondolt és nem érezte magát hibásnak. Esténként a kocsmák váltak törzshelyévé, majd nem lett már elég a kevéske rokkantnyugdíja sem. Egyik reggel levelet kapott, bírósági idézést a válópere és a gyerekek láthatása miatt, bár a gyerekei nem voltak kíváncsiak rá. Nem számított rá, hogy a neje kap meg mindent – talán mert neki ügyvédre sem telt – mi lesz most vele? Munkahelye sincs, rokkantnyugdíja felét viszi a tartásdíj. Kikerül az utcára? Sajnos igen… és itt kezdődött életének legszörnyűbb 10 éve, a gyerekeket nem láthatta. Tudta hová járnak iskolába és sokszor titokban megleste őket. Megvetés, letaszítottság, kiszolgáltatottság volt az utolsó 10 év. Lesütött szemmel szégyenkezve túrta a kukákat egy kis kenyérért, egyetlen öröme csak a néha jutó kannás bor. Leromlott az egészsége, ápolatlan, koszos és tetves lett. Már kihalt belőle a szégyen. Pár évvel később a nyári helyén – egy elhagyatott park két szemetes konténere közé eszkábált, fóliával úgy-ahogy esővédetté tett zugában – két srác rugdosta szanaszét a cuccait. Borgőzős fejjel ordított velük, a srácok rátámadtak és kiabálva rugdosni kezdték miután a földre lökték.
– Büdös koldus, mit rontod itt a levegőt, húzzál már anyádba, szétverem a fejed – ordították.
Folyt a vére és lassan nem érezte súlyát a cipőknek, mikor fájdalmakkal teli felnézett a srácokra és akkor megszűnt a világ létezni, egyik fiú Tamás volt az ő kisebbik fia… Egymás szemébe néztek és halkan csak ennyit mondott:
– Tamás ezt mért? – A srácok látták, hogy baj van és elrohantak.
Reggel egy koldust találtak vérbe fagyva a parkban, valaki vagy valakik agyon verték. Két nap múlva a helyi újság nevével együtt közölte az esetet csatolva hozzá a rendőrségi felhívást, hogy nyomravezetői jutalmat tűzött ki a nyomozás során. Egy fiú a város másik végében csak ült az ágyán és könnyes szemekkel maga elé suttogott a csendben:
– Apám! Meg tudsz bocsájtani? – és hívta a száztizenkettes számot. Nyomravezető lesz, így döntött.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.23. @ 15:00 :: Bakos Erika
