Ma túlléptem az árnyékomon. Igaz kicsit csalafintán, mert mint egy rossz kölyök somfordált előttem, ha nekiiramodtam, futott és szemtelen kimértséggel mindig épp annyival volt előttem, mint a kezdetek kezdetén. Ezért nem tehettem mást, mint vettem egy hosszú botot, megálltam egy helyen, ahol megkarcoltam a földet az árnyékom végénél és a sarkaimnál, majd megmértem ezt a távolságot és diadalmasan továbbléptem, mintha nem is lenne árnyékom.
Volt megjegyzem, de erről őt nem értesítettem. Quaddal is próbálkoztam, ugyanazt a piszkoskodást művelte velem, mint gyalogosan, így már nem is mértem semmit, hiszen tegnap az árnyékom valahol a híd környékén volt. Abban a pillanatban továbbhaladva, a tegnapi árnyékom mindenképpen mögöttem maradt. Lehet, hogy nem a legbölcsebb okfejtés ez, mert egy nappal korábbi árnyék volt… Ha jól sejtem már sehol sincs, de olyan megnyugtató érzés volt továbbrobogni, még az út is felhagyott a zötyögtetéssel, és a hepehupát lecserélte.
Olyan fényes volt, mint mikor egy légy smirgliről tükörre mászik.
Olyankor dupla veszedelembe kerül, mert önmagát látva összekavarodik, és a negatív támadó légy képe átmenetileg elvonja védekező reflexeinek működését. Legyek ezt hosszú időre még egy ilyen magát megduplázó fényes lapon sem tehetik.
Egy szó mint száz, én tovább menten azzal a quaddal, elég vadul, ahogy csak engedte az út, amelyik alám simult, és két oldalon
az árnyékot feltűnően hanyagolva csodálkoztam rá az odanőtt múltra. Már bőven saját árnyékomon túl, az extrém kerékpárpálya szerepét betöltő helyen megálltam a valamikor majdnem függőleges patakparton. Hajdan ott robogtam cserjék közt kerekezve át a latyakon túli, egyebekkel telt, kőbarna vízen, és erőből fel – a lendületet jól kihasználva – a kevésbé meredek túlsó parton.
Hát itt, ezen az árnyékon kívüli ponton szólított meg egészen hangosan a múlt. Megfordultam, és hogy mindent jól halljak, lássak, a motort is kikapcsoltam, mert az ilyen négykerekű terepjárókat szándékosan zaj-turmixgépnek tervezték. Ott állt egy kis szelet, nem jelentéktelen múlt, két vörösre dörzsölt szeméből patakzott a könny. Mögötte a kerítésen túl egy másik múltdarab siratott valamit, ami neki elszállóban van. A könnyek a kerítésen kívül álldogáló múlthordozója, egy másik darabkát porlasztott már zokogva, mint göröngyöt, szét markában.
Csak a síró múltdarab magamhoz szorítását ejthettem meg, a kerítésen túli bezárkózott magába, hogy még jobban fájjon neki, és a magamhoz öleltnek az egyenletesen fokozódó, mind erősebben sajgó hiány. Az így akkora helyet töltött be, hogy egy szétmorzsolt, keservét is felfokozó, mindent szétnyomó visszafojtott jajdulás lett a némaságba burkolt önevéssel.
Nem bántam meg, hogy lehetetlenbe vágtam fejszémet, de akkor úgy éreztem, hogy vissza kell mennem az árnyékom élő tartományába ahhoz, hogy minél több örömteli, burjánzón megszépült, és a keserűn fájó, másokba gyökerezett múltegészet – helyén kezelve – vihessem legközelebb az árnyékot átlépni nemakarás, abba a hármas, háromfelé szétfájt pici múltdarabba lélekerősítőnek.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.23. @ 18:26 :: Boér Péter Pál
