Nyomtatás

 Ave Maria

 http://youtu.be/VC1GNrTia6I

Feketeribizli szemeket érlel az éjjel.

Hunyorgó csillagok.

Valamelyikében én

– valaha sokak eszményképe –

hallgatok.

Szökőkútból kortyol a hajnal,

s köp a tájra enyhítő harmatot,

de addig e sötétben hol

lelek menedéket?

Az utca fényhiányain

hangok borzolnak redőket

padon alvó vágyakon.

Vannak, akik már nem látnak,

és nem is hallanak.

Ironikus lúggal marom le magamról

a verejtékszagú koszlott szárnyakat.

Csigolyáimból dalok rajzanak.

Már fel sem kelek.

Itt a holnap ugyanaz, akár a tegnap.

A ma szimpla másolat.

Vakolatszirmokról porózusan illannak

a kitakart részletek.

Tucatnyi én-szelet.

Az erekből elfogyott, minden vértest

vörös pipacsmezőbe menekült.

Halni bennem egy sem képes.

– Letisztult résben

könnyeket hurcol helyükön

a szomorú kék-szemű. –

Levegőben lóg a szívem.

Vajon hová vész büszkeségem,

és a szeretet,

ha szenvtelen rád rakódnak

mind porló álmaim,

ha kitakart testem benned elégett,

s a füst is elszáll a forgószélben,

odafentről meg már mindegy

kik jártak itt…?