Bármilyen háború kegyetlen, barbár játéka a sorsnak. Kiszolgáltatott bábokká alacsonyít minden emberi lényt, beleértve — nem csak a katonákat és a hozzátartozóikat, hanem — mindenkit, aki azidőtájt él és mozog.
1914 nyarán egy szerb nacionalista szervezet tagja lelőtte a Bosznia-Hercegovina fővárosába látogató Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst és feleségét. Ezt követően Ferenc József 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának.
A legidősebb Huszár testvér, Károly önként jelentkezett a hadseregbe, őrmesterként került ki a frontra, öccsüket, Albertet behívták.
Amikor Huszár Mariska férjének, Jenőnek is megérkezett a behívója, neki is teljesítenie kellett „hazafias kötelezettségét”, elhagyva kis családját, félbehagyva jövőjük építgetését, gyarapítását — bevonult katonának, asszonya apró gyerekekkel és az addig virágzó üzlettel maradt magára. Terveik, reményük, minden, ami addig szép volt az életükben úgy foszlott szét, mint az a felszálló köd, ami eddig jótékonyan eltakart egy egész, lepusztulni készülő világot.
A világháború mintha csak azért robbant volna ki, hogy még nehezebb legyen neki, legalábbis Mariska így érezte. Akkor őt nem érdekelte a magas politika, csak azt tudta, már nagy nehezen, de majdnem egyenesbe jött az életük, és ezek a tragikus események kifordították őket a rendes kerékvágásból. Őt egyébként is a nagycsaládból épphogy kiszakadva, akkor hagyják magára az átmenetnek hitt, kényszerű albérletben, amikor ötödik gyermekével van áldott állapotban, sőt elköltöző szülei sem lehetnek a közelében. Az sem vigasztalta, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz, mert Huszár mama ragaszkodott hozzá, hogy KisMariska továbbra is velük maradjon, magukkal vitték a messzi faluba, és az apa nélkül maradt családról gondoskodni még távolból sem szűnt meg soha.
— Ne aggódj, meine Liebe, jó lesz minden… Margitka húgod már ügyes, mi itt hagyni neked sok dolgod megosztani vele, míg Jenő hamar fog visszajön — nyugtatta lányát, és ő hálásan ennyi segítségért, nem panaszkodott, nem akarta többi gondjával is a mamát terhelni, pedig riasztóan sok nyugodott harminc egynéhány éves vállán, addig is, amíg úgy-ahogy nyugodott.
A terhek azonban egyre nehezülnek, ha sokáig kell tartani őket.
Férje ki tudja milyen fronton, talán épp egy sebesültet kötöz, hiszen azt írta, felcser, de egy ideje elmaradtak a tábori lapok is tőle… A megélhetést asszony létére neki kellett biztosítania. Szerzett ugyan nagy nehezen egy „selejtes segédurat”, de az kis idő múltával egyik este megszökött a napi bevétellel. Az ifjú szalmaözvegy többé nem próbálkozott újabb alkalmazottal. Inkább ő maga állt a borbélyszék mellé. Begyakorolta a borotválást, és kiírta a firmatábla alá, az ajtó üvegére:
HAJVÁGÁST NEM VÁLLALUNK! — mert ahhoz azért mégsem érezte elég vakmerőnek magát.
Hajszolt, kimerült teremtés lett a vidám kis asszonyból. Otthon — mint az orgonasípok — két pici lány, Ilike és Bözsike, a nagyobbacska Karcsika és a komoly, kilencéves Jenőke leste, hogy a még majdnem gyermek Margitka nagynéni mikor meri bögréjükbe a finom tejecskét. Mert a mamájuk megint nincsen velük.
Albert eltűnt a harctéren, alig akadt ház, ahol nem ápoltak vagy gyászoltak honvédet. Jöttek a riasztó hírek a sok elesett és eltűnt katonáról, a hazaérkezők családtagjai Istennek adtak hálát, ha szerettüket — még ha sebesülten is, de — visszasegítette. Mariska fohászkodott, bár ő is magához ölelhetné a bármilyen sebesült férjét. Rég nem hallottak róla, de tudta, érezte, él, azért nem írt, mert történhetett valami, hisz felcser, mindig a tűzvonalban kellett lennie. Megálmodta, hogy rálőttek, forrón imádkozott az életéért. Amellett hősiesen próbált helytállni helyette is.
Amikor Jenőke hazavitte jeles bizonyítványát, a család boldogan nevezte ki őt a família reménységének. Aztán alig pár hónap elteltével rettenetes fejfájásról kezdett panaszkodni a gyermek. Mariskát megrémítette a nyilvánvaló szenvedése, de nem akart rögtön üzenni a nagyszülőknek. Ők mintha megérezték volna, hogy nagy baj van a lányuknál, felkerekedtek, és jókor érkeztek. Mikor eszméletét is elveszítette a fiúcska, a nagyapa rohant doktorért.
— Brúder, azt hiszem, nagy a baj, azonnal gyere velem.
— Ki a beteg? — kérdezte a család orvosa, miközben próbált lépést tartani rémült barátjával. Az meg se hallotta a kérdést. Orvos ő is, ha csak az állatok doktora is, azt meg tudta ítélni, hogy a helyzet komoly, de nem akarta elhinni. Remélte, a sors kegyesebb annál, hogy igaz legyen a szörnyű gyanúja.
Mégsem volt bizony kegyes.
A hű barát kénytelen volt megmondani az igazat: Jenőkének agyhártyagyulladása van. Ők tudták, hogy ez mit jelent. Ha életben marad, akkor sem úszhatja meg agykárosodás nélkül. Mindegy, hogy az mekkora lesz, de a „família esze” (ha mégis megkíméli életét a Teremtő), örök gyerek maradhat egész életében.
— Mentse meg, doktor úr! Tegyen valamit, hogy ne szenvedjen ennyire, megszakad az ember szíve, ha látja! — könyörgött Mariska.
Egy hét után magához tért a kis beteg, és nagy kő esett le az aggódó szívekről, amikor megszólalt:
— Mama kérem, ki sírt az előbb olyan nagyon?
— Ó, hála legyen a jó Istennek, ha hallottad!
— Azt hitte a mama, hogy már fel se ébredek? — kérdezte Jenőke, ami egyszerre bűvölte el és fakasztotta könnyekre az ágya körül toporgókat.
Aztán ismétlődtek az iszonyatos fejfájások, és az addig szelíd kisfiú vadul verni kezdte a vele játszani akaró kisöccsét. Mariska bánatosan megkérdezte:
— Miért bántod Karcsikát, amikor úgy szeret téged?
— Én is szeretem őt, de nekem meg kell halnom, ő pedig itt maradhat.
Ezt a keserű bölcsességet a kilencéves kisfiútól már nem lehetett elviselni. Pedig az ennél is elviselhetetlenebbet is ki kellett bírni. 1917-18 telén a legnagyobb gyermek, az alig kilenc éves Jenőke egy januári álomból nem ébredt fel többé. Ki tudja, mitől menekítette így meg a Mindenható, ezt azonban az édesanyja — a rászakadt bánatával — képtelennek látszott feldolgozni. Hogy Jenőke agyhártyagyulladást kapott, amit nem élhetett túl, az nem a máshol szörnyűségében is megszokott, gyakori csecsemőhalál, hanem egy elsőszülött, okos, kilenc éves fiú tragikus elvesztése. Öccse, Karcsika hét és fél, a kicsi Mariska nemsokára hatéves, Bözsike alig múlt három, és Ilike csaknem két évet élt már.
Miért kellett a legnagyobbat eltemetnie? Nem, és nem akarta elfogadni az elvesztését.
Csonttá soványodott, éjszaka mosott, vasalt gépiesen, aztán amikor azt befejezte, csak elbódult a fáradtságtól. Felriadva, mielőtt reggelit készített volna a többi apróságnak, kirohant a temetőbe, Jenőke még be sem horpadt sírjához. Hosszú ideig minden hajnal ott talált rá. Nem érdekelte, talán nem is érzékelte az esőt, havazást, hideget. Míg egyszer a temetőből jövet össze nem találkozott a doktor bácsival.
— Honnét jön maga ilyen korán, Mariska? — és értő aggodalommal vette szemügyre a rettenetesen elcsigázott, fekete-sárga arcszínű asszonykát.
— A kisfiamnál… nála voltam… ő egyedül van ott! Kint…
— Önmagára is kellene most már vigyáznia, mert a többi gyerekének nagy szüksége van arra, hogy összeszedje magát. Meglátja, minden rendbe jön, csak tartson ki még egy kis ideig…
Mariska fátyolos, réveteg tekintettel nézett fel rá, és szeméből sugárzott, hogy szeretne kiszállni végre ebből a borzalmas mókuskerékből. Nem bírta már a lelke, de a teste sem a ráháruló terheket. Az a kényszerképzet kezdett elhatározássá szilárdulni benne, hogy keresnie kell egy olyan embert, akit senki sem hiányolna, ha nem lenne. Annak elvágja a torkát borotválás közben, akkor őt elviszik a csendőrök, bezárják, vagy a börtönbe vagy a bolondok házába. Ott aztán végre nyugalma lehet. A gyerekeket meg úgyis a nagyszülők nevelik majd… ő a legkedvesebbet se tudta megvédeni.
Kábultan, egykedvűen tette a dolgát nap-nap után, de az üzletajtó fölé szerelt kis csengettyű megszólalásakor mindig azzal a várakozással kapta fel a fejét, hogy a kiszemelt áldozata lépett-e be végre.
És eljött a várt pillanat. A züllött külsejű férfinak a nyakába a szokott nyugalommal gyűrte be a kendőt és arcán a hófehér habot gondosan pamacsolta, amíg az el nem szürkült a feloldódó kosztól. — Fuj, milyen undorító! — cukkolta magát, mert mintha nem igazán sikerült volna haragudni erre a csavargóra. A falra akasztott fenőszíjon még a jól megtanult mozdulattal, néhányszor le-fel húzta a borotvát, aztán hozzálépett.
Az éles jószág engedelmesen, sercegve vágta a szakáll erős szálait, automatikus mozdulatai nyomán a habból előtűnt a bőr egy csíkja, de Mariska szeme folyton a férfi ádámcsutkáján kötött ki. A fényes penge magától indult a tekintete után.
— Nagyon sajnálom a kisfiát. A férjéről sincs semmi híre, ugye? Nehéz lehet most magának — szólalt meg váratlanul az általában hallgatag ember. A tőle szokatlan szavak pörölyként hatottak…
Mariska előtt mintha egy függöny ereszkedett volna le. Tétován hátrált egy lépésnyit, aztán tekintete mereven a semmibe fordult, úgy vágódott el, mint a kivágott fa. Az éles szerszám kirepült a kezéből és tompán csattant az olajos padlón. A férfi habos képét a nyakából letépett fehér kendővel törölgetve rohant orvosért.
A doktor bácsi kísérte haza a kábult asszonykát és üzenetet küldött a szüleinek, addig is lefektették őt a lefüggönyözött szobában, ahol mély álomba zuhant.
Estére érkeztek, leültek mellé, és Karola mama a tőle szokatlanul kemény hangon szólt:
— Figyelj rám, meine Liebe. Teveled érzünk, ja, mert kicsit a szívünk szakadt a mienk kicsi unoka elveszítésén. De ezen változni nem tudunk. Az élőknek pedig van nagy szükség ránk. Azt hittük, magadtól is megvan a te eszed előbb-utóbb. Már úgy látjuk, ez nem így lesz, inkább egyre kizárod te magadat, messzebb megvagy a világtól.
Nagy lélegzetet venni elhallgatott, úgy folytatta a neki nehéz magyar nyelven.
— Te hiszed, hogy ez csak tied gond, de rosszul, mert mindenkinek ártol. Elsősorban Jenőkének, mert nem békén elmegy. A lélek nyugodjon, legyen most már az fontosabb, mint fájdalmad neked. Ó, mein Gott, neked van négy másik ártatlan élet, hiányzik az apjuk is, a Mutter meg rájuk se néz, inkább elhagyni őket. Ezt nem folytathatod! Ettől a naptól első legyenek gyerekek, délelőtt borotválsz továbbra, és a kicsi húgod, Margitka vigyáz velük, főzni is nektek, de délután muszáj te itthon maradni. Este az anyjuk fogja lefektet őket. Éjszaka pedig nem lesz mosás, és főleg nem lesz temetőbe járkálsz!
Karola mama kérőn nézte, de csak megtört pillantást látott, amiben semmi értelem sem csillant. Két kezével szelíden, de megrázta a lányát.
— Térjél magadhoz, végre jön vissza hozzánk, a mi jó észjárású Mariskánk! Nincs más út, és ez kell, véget érni!
— Végy példát a Mamáról — szólalt meg csendesen Papa —, hány szerettét gyászolta már meg, és hiszen mi is hány gyerekünket veszítettük el. Sőt, Bertinek még a sírjához se mehetünk, mert Galíciában, ki tudja, hol nyugszik egy tömegsírban. Károly fiunk élete is veszélyben van… Meg hát mi sem élünk örökké… a kicsiket ki fogja felnevelni?
Mariskához valahonnét a távolból jöttek ezek a mondatok, fel sem fogta őket az elcsigázott asszony, de öntudatlanul belevésődtek elméjébe, és kétnapi kiadós alvás után a szó szoros értelmében felébredt. Folytatta a dolgát megadóan, úgy, ahogy az élet parancsolta.
Amikor az ő nagyon várt Jenője egy év múlva megállt a borbélyüzlet küszöbén, először azt hitte, kísértetet lát. Hozzálépett, óvatosan megfogta a kabátja ujját, arcába bámult, aztán a lába elé omlott. Csendes nyüszítő hang jött csak ki a torkán, aztán a csapzott katona lekuporodott mellé és erőtlenül átölelte, akkor el kellett hinnie, hogy nem álmodik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
