Indulás „városnézni”, legalább emberek között vagyok egy kicsit, még ha idegen is itt nekem mindenki. A 31/A-s busz tizenkét megálló után a főpályaudvaron rak ki. Valahogy mindig szeretem egy-egy állomás életét elnézni és itt a főbb helyeket már láttam — ha csak egy-egy órára is.
Csörren a telefonom — végre. Már nagyon vártam. Vele beszélgetek elég hosszú időt (egyedül van most — ami ritka sajnos). Végzünk, sietek, mert nyolcig vissza kell érnem. A gyalogátjárónál lassan vált a lámpa, egy nekem jó busz már gurul a megállóhoz, talán még elérem. Figyelem áthaladás közben, hogy még szállnak fel rá — szemmel tartom. Jobbra nem figyelek, de arról úgyis piros lámpa zárja a négysávos úton a forgalmat, veszély nem fenyeget. Gondoltam én.
Egy ütést érzek a jobb combomon. El nem esek, de fájni kezd rögtön. Egy nagy fekete kocsi jött nekem, piros lámpa ellenére a zebrán. Furcsa, hogy mekkora világban élünk mégis ennek a végtelen világnak egy-ugyanazon pontját akartuk azonos időben elfoglalni mindketten. Ő volt az erősebb — holnapra már kék lesz a combom. Fáj, de nem vészes.
Egy hatvan-hatvanöt körüli, jól szituált úr száll ki belőle és lép hozzám. Talár van rajta az öltönye fölött, úgy hiszem fázós típus vagy éppen mutatni akarja a foglalkozást is — ki tudja. Látszik rajta, hogy életében nem ismerte a nélkülözést, a gondokat. Vélhetőleg kisgyerekként a nagypapa könyvtárszobájában játszott, a pipatóriumban bújt el titokban. Legnagyobb bűne valószínűleg az lehetett, hogy valamelyik tántinak nem csókolt kezet illendő módon. Azon el lehet gondolkodni, hogy az „átkost” miként vészelte át ilyen egyéniségként, de ez most nem tartozik a történethez.
— Elnézést kérek, figyelmetlen voltam. Megsérült? Hívjak mentőt, rendőrséget?
Meglepődtem a felajánlásán. Azt hittem, csak megnéz és húz tovább. Leírom a kettőnk közötti különbséget:
Én: zokni nélküli tépőzáras szandál, sok-zsebes térdig érő rövidnadrág (valaki már viselte előttem), ujjatlan póló (kínai).
Ő: bőr félcipő (az a puha, rendkívül kényelmes viselet, ránézésre legalább húszezer), pantalló (igencsak méretre szabva, olyan anyagból, amit tapintani is élvezet), elegáns, saját anyagában mintázott ing (exkluzív üzletekben kapható csak az ilyen), egy könnyű zakó, de az sem a turiban termett. Kiegészítők: aranykeretes szemüveg (egyszerű és elegáns vonalvezetéssel), arany pecsétgyűrű (kitelt volna belőle legalább öt pár jegygyűrű), szintén arany mandzsettagombok és ingnyak-összefogó, arany nyaklánc — nem tíz gramm — inkább tíz deka, a karórájából ötszáz darabnál többet nem gyártottak Helvéciában.
Szóval ő ránézésre is sok százezer, szemben velem, aki tán ha tízezret érek (na, annyit nem, állapodjunk meg ötezerben). Nyíltan néz a szemembe, látszik, hogy becsülettel vállalja, amit elkövetett — ami nem is volt olyan nagy dolog. A lábam se fáj nagyon, úgyhogy rámosolygok, és csak annyit mondok:
— Nincs semmi bajom. Máskor figyeljen jobban, mert komoly baj is lehet így. Most sietek és ön is menjen a dolgára, mert még a végén egy rendőrautó erre jön, és tudja milyen kíváncsiak a rendőrök, nem hiányoznak.
Elmosolyodott ő is, valami hála félét is láttam az arcán, de lehet, hogy csak a lenyugvó nap fénye láttatott velem ilyet.
— Uram, itt van ötezer forint az okozott kellemetlenségért, kérem, fogadja el!
Szokásom szerint morcos vagyok. Nem szeretem, ha jótékonykodnak velem. Nem történt itt semmi sem, hogy kártérítés legyen:
— Na! Menjen a fenébe.
Ezzel faképnél hagyom és beállok a buszmegállóba, mert már látom, hogy jön a következő 31/A-s. Van ülőhely, elterpeszkedek és bámulom a nekem ismeretlen város picinyke részleteit. Amikor… amikor… korog egyet a hasam, és eszembe jut, hogy nyolc napja nem ettem főtt ételt. Abból az ötezerből főúri módon tudtam volna vacsorázni és még holnap ebédelni is.
Végig vigyorogtam az utat a saját hülyeségemen — lehet, mások is annak néztek. És? Ki a fene ismer itt engem?
Legutóbbi módosítás: 2012.10.07. @ 12:37 :: Tiszai P Imre