Öreg arcában a ráncok, mint kérgek árkai a fákon.
Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár
a berepedt köröm mellett a bőr. Sarjadék fa, cigány akác.
Isten ege alatt élt. Rettentő szabadságban.
Átlátott az embereken. Ki mifajta, s lehetne-e belőle
biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya.
Melyik mire jó. Engem is ismert. Magyal? Cser? Jegenye?
De nem szedtem ki belőle.
A parasztok minden évben disznaikat hizlalták.
Teknő kellett és nagy kanál. Ettől lett tenyere olyan.
Mutatta egyszer: Bütykös, barna látod?
Mit ér a könyved papírember? Ez a tenyér lapogatta az asszonyt,
ez merített a hajából; ez, meg a pajtása, ezek matattak az ölében.
Apám ebbe, a jobbikba rakta szerszámait.
Ezzel faragtam csepp koporsót az első kölykömnek.
Cseresznyéből. A többit fölneveltem. Az égre hajtottak mind!
Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek.
Rege a méltóságról az efféle sors.
Nála tanultam udvaron játszódva valódi büszkeséget.
Fa az. És darabka föld.
Idő cserzette feketére az arcát.
Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.
Szeles időben temették.
Fák keseregték a fájó hallgatót.
Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók.
Beszéd volt ez, nem lombsusogás.
Nem értettem a csuhás szavait,
de felrebbenni láttam a madarakat.
Nyugatnak lendültek egyszerre,
mikor kirázta alóluk a fák ágait a szél.
Tölgyek voltak. Kőrissel.
Isten könyvében velős bejegyzés:
„Nem tudom, melyik árokparton születtem”
Legutóbbi módosítás: 2012.10.12. @ 16:04 :: Mórotz Krisztina
