Petz György : ellenszövegek

Nyomtatás

micsoda libidó – irigykedem egy szörnyalakra,

aki egy iszonyú n?n csüng, s ha nem vért,

hát mit szív – micsoda libidó, akar ez mást is;

végülis illenek egymáshoz, rossz memóriával

a régit látják egymásban, aki még emberszabású,

azóta minden újabbat felejtenek; mert mi mást,

mint történetet szeretünk, ami kicsit való, de

f?leg mi alkottuk, amit meg sem sérthet a valóság,

és abba öregszünk bele, hogy egyszer mégis igaz.

*

hülye minden régész és logikátlan; abból indul ki, amit lát:

volt egy jó cip?m és volt egy rossz. A rosszat szekrénybe

tettem, kínkeservvel olykor, ha fölvettem reprezentálni

egy-egy kivégzésre, esküv?re, színházba, temetésemre;

bezzeg a jót viseltem mindenhová, még tán aludni is

abban mentem; ronggyá hordtam, úgy szerettem – és hol

a nyoma? Semmi lett. A régész ezer év múlva szekrényt lel,

örül, enyém volt, rájön arra is – Jé, egy névtelen, korának

reprezentáns senkije, amit róla megtudok, egy kort lefed!

És túr, és kurtafarkú, a szekrény is már szétrohadt, örül:

– Megállapítom: egykoron fekete lakkcip?ben járt az efféle,

logikusan következtethetek gerincére és végbelére, hallani

vélem lépteit, ahogy a konstrukciós hibán kompenzál,

gyámoltalan volt, nem lázadó, megmaradt a látszatnál,

mazoch alkat, szinte közösségi ember, fontos e cip?

az emberiségnek. Marha! mondanám neki, hát nem látja:

amit látunk, s megvan – sosem szerették, undor tartósítja.

Nem tudom, milyen kor jön majd, teista, ateista – mindegy,

de tudom: akit nem találnak – szerette isten és elhasználta.