Idelenn az üres szemű est zörög,
avarban kószál a füstszagú köd,
egy pók zajongva fonja a csendet,
kifeszül az ég, csobbannak a fények.
Néma lepkék fáznak az őszi fák
ágtenyerében, szárnyuk
a hideg földre hull.
Számra, szívemre csendszavú
ígéreted hajol, mozdulatlan
ráncaim válladon pihennek,
ujjaiddal hajam bontogatod,
érintésed egyetlen sóhajjá szűkül.
Szívünkön metszések, vérző rések,
zord hullámok, kietlen partok.
Szeretni tanít szemed, csendre int
minden továbbálmodott pillanat.
Utunkat keressük, búvó menedéket,
árral szemben, örvényekbe kapaszkodva.
Vétkem vagy, bűnöm, csodám,
éjszakába takargatott feloldozás.
Lázadva csupasszá szeretlek,
körbefonlak, körbeölellek.
Belemerülsz velem a súlytalan éjbe,
szerelemmel bomlok ki öledben.
Ma, holnap…
De ne kérdezd, soha ne kérdezd,
mi vár ránk holnapután…
Lüktetnek, tágulnak az imák,
térdre borul előttünk az éjszaka,
most csendnek hívsz, szerelemnek,
holnap talán hiánynak, zajnak, s leszek
űzött vad, ki szívedből
a senki földjére menekül.
A horizont kusza rendjében,
illatában leng a néma idő.
Alatta a mély, felette a semmi ordít.
Szavak nyílnak, árva mondatok közé
sűrűsödik életünk, de most szorít a szó,
karcol a hang, szívemnek szűk
e festetlen, hideg világ.
Zuhog a félelem idelenn. Földre hullt
szárnyakat tapos az ősz. Virrad.
Sírva szakad az égig érő csendfonál…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen