Bandukoltunk csendesen a meredek patakparton felfele. Kerülgettük a köveket, faágakat, rönköket. Egy terebélyes fa alatt álltunk meg pihenni.
Leereszkedtem a martoldalon a vízig. Egy kiálló lapos sziklára álltam fel, úgy félméternyire a parttól. A patak ott csobogott a lábam körül, ott örvénylett a kövek között.
Ahogy néztem a vizet, szédülni kezdtem, mintha körhintán ülnék. Gyorsan felnéztem az égre. Magas volt, kék és megnyugtató. Csak egy furcsa idegen érzés maradt meg bennem.
Mintha nem is én lennék én, hanem valaki más, kívülálló. Láttam magam a patak közepén bizonytalanul álldogálni egy szikladarabon. Mit keresek én itt, és hogy kerültem ide?
Látom magam, amint lehajolok a vízhez, és markomba vizet meritek, hogy megmossam az arcom.
Hirtelen megtört a varázs!
Ahogy a víz hűse az arcomhoz ért helyükre kerültek a dolgok.
Már hallottam is, hogy a többiek hívnak: vége a pihenőnek, megyünk tovább.
Az ösvény egyre meredekebben emelkedet, de végre kiértünk a tetőn elterülő tisztásra. Fáradtan heveredtünk le a nap sugaraitól felmelegített dús fűbe.
Hanyatt feküdtem, szemeimet lehunyva élveztem az arcomat melegítő sugarakat és az enyhe szellő simogatását.
Majdnem elszunnyadtam, mikor a mellettem heverő Jenci hozzám fordult:
— Te, hogy volt az a tavalyi április elseje?
— Hadd el, majd elmondom! — motyogtam álomittasan, de a jóérzésem oda lett.
Erőltettem a szundikálást, csakhogy már nem ment. Egyre az a múlt évi dolog járt az eszemben.
Vidáman szórakoztunk egymás hiszékenységén azon az április elsején. A legnagyobb vidámság kellős közepén betoppant a tejeskocsi sofőrje. Mindenki azt gondolta, hogy újabb tréfa készül.
— Kié az a szürke Szedán a ház előtt?
— Hát, az enyém! — válaszoltam s láttam, a társaim várakozva néznek ránk. — Miért?
— Mert a teherautómmal elsodortam a bal oldalát.
— Ez áprilisi tréfa?
— Ilyennel nem tréfálkozom.
Kirohantunk az utcára. Valóban nem áprilisi tréfa!
Vége lett a kellemes lustálkodásnak a napsütötte fennsíkon. Száguldó gondolataimnak nem tudtam parancsolni. Újabb néhány évvel ezelőtti autós kellemetlenségem képei jelentek meg előttem.
Barátunk temetésével kapcsolatos ügyeket segítettünk intézni a család kérésére.
Egy útkereszteződésnél, mivel pirosat kaptunk, a jobb sávban álltam legelöl. Mellettem a városi autóbusz várakozott a szabad jelzésre. Rövidesen zöldre is váltott a lámpa, de mielőtt még mozdultam volna is, mellőlem a nagy monstrum hirtelen sávot váltott és legyalulta a bal sárhányómat. A döbbenettől és ijedségtől csak a dudát nyomtam kétségbeesve. Mást nem is tehettem.
A virrasztás és temetés alkalmával ez volt a beszédtéma. Volt mibe menekülni a fájdalom elől, amit barátunk elvesztése okozott.
Ha már ez lett a beszédtéma mindenki előhozakodott egy-egy kellemetlen autós élményével.
Ültünk a pokrócainkon, felettünk felhőfoszlányok úsztak a valószínűtlenül kék égen, a fenyőkön zöld pamacsokban pompáztak a friss rügyek, az országút zaja alig ért el hozzánk és mi autókról, koccanásokról beszélgettünk, benzinszagú történetekkel szórakoztattuk egymást. Úgy látszik, nem tudunk már elszakadni a technika „áldásaitól”. Hiába hív a tiszta, háborítatlan természet…
De legalább néha álmodjunk róla!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: dr Bige Szabolcs-