Szilágyi Hajni - Lumen : …és elaludtak a hegyek

Nyomtatás

Én még nem álmodtam eleget.

Halántékomon dübörög az idő, 

homlokomon mély sorsok, életek

vázlatai. Nézem magam, de a tükör

téged fest elém. Elsüllyedt gyermekévek,

félig összerakott pillanatok, színes 

gyöngyök örvénylenek köztünk.

Tükrünk mögött riadt arcok, fáradt 

szemek. Zuhanás. Mennyek kapuja, 

poklok gödre. Ima. Mozdulatlanság.

Én még nem álmodtam eleget.

Villámkarcos égen tombol a hiány,

tűzgolyókkal játszik az Isten,

s te is valahol ott kóborolsz

mezítláb a lángoló gömb alatt,

valahol egy kiégett réten.

De már nem akarsz játszani,

hangod elnyeli a vastorkú harang,

és kong, kong az éj, visít a nappal,

mint egy éhes vércse, kit

magára hagyott anyja, apja 

a megfagyott fészek-ölben.

Én még nem álmodtam eleget.

Fekete-fehér képekkel kiszögelt 

álmaid próbálom felidézni. 

Lázadás, veszteség, magány.

Szívemen indázó fájdalom. Szorítás.

Kereszt. Gyertyagyújtás. Fehér lapok, 

fekete csendekkel. Ez vagy nekem, 

minden hangban, élőben és holtban, 

mozdulatban, ahogy a horizont 

tengelyére görbül a szélhordta idő,

s hajnalra fájva hasad ketté a világ.

Én még nem álmodtam eleget.

Nem tudom, milyen a halál,

milyen égig érő ködben menni,

milyen a nyárban fázó lombtalanság.

Csak azt tudom, milyen nélküled…

Hangtalanul, fedetlen sebből vérezni,

kizuhanni az álmokból egy sóhajtás alatt,

és verssorokban újból megtalálni

elhagyott életem, elvetélt 

szóközökben lélegezni érted, veled.

Én még nem álmodtam eleget.

A hold árad, apad. A napot már 

rég nem tartja semmi. Roskad az ég.

Alattad. Felettem. Dombnyi 

életeden nyíló csendvirágok 

támasztják hideg kereszted… 

Elrohantál, hogy elérd az éjszakát,

de mögötted elaludtak a hegyek,

az út eltűnt, a folyók kiszáradtak,

az évszakok örökre ledobták színüket. 

Pedig rólad álmodtam akkor is,

de látod Apám, mégsem eleget…