Te a templom, én a világ,
Nyelvünk hegyén pogány imák.
Megyünk, megyünk a sötétbe,
Messze még a világ vége.
Zsoltárt dalolsz, én csitítlak.
Fejünk fölött csillag utak.
Futunk együtt a tejúton,
Szerelmemet beléd oltom.
Zsinóron csüng méla szívünk,
Keser?en, némán nyelünk.
Roppant holdak könnyeznek ránk,
Felitatja cserepes szánk.
Körülöttünk fedetlen ív,
Szöknénk, de már senki sem hív.
Állunk: s szótlan, kozmikus csönd-
Fénnyel a hajnal arcon önt.
