Olykor a mesék évszázadokra való igazságokat tartalmaznak,
hidat képezve a valóság és az álom között.
hidat képezve a valóság és az álom között.
M. Laurens
Bölcsek és Bolondok
[ pamflet ]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
– Álljunk a király elé, mondjunk verseket! –
Így szól erre a főbolond: – Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét!
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
– Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
– Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! –
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
– Mi királyhű hívek, – szólal a főkolomp –
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
s a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, – Úgy legyen hát! – monda.
– Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki:
– Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.-
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
– Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? – már beléptekor ráront.
– Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi Törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
– Nincs uram – szólott a bölcs – pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
– Rendben! – bólintott a király nagy kegyesen –
reggel mindegyikőtök ott helyben legyen.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
– Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet a kihívó felek kezdik!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok… Rajta! –
– Éljen a király! – rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
– Khm… – kezdé a király – következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! –
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll… szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt hát itt, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset…
Pest-Buda 2012. június 4.
–
Köszönet Péter Erika (Pera76) lektorálásáért!
Legutóbbi módosítás: 2012.11.18. @ 16:10 :: M. Laurens
