Múlik felettem az id?,
olykor belül megkönnyezem,
sajgó cseppjeinek sora
nyomokat hagy a lelkemen.
Hiányozni fog e csúf Föld,
a fájdalom és nevetés.
Nem pótolja majd fenn az ég,
hogy szép volt lenn a szenvedés.
Mily gyönyör? volt egykoron
fájón s` ?rülten szeretni,
bánattól szakadó szívvel,
könnyek közt: fájva ölelni.
Mily csodás volt megkönnyezni,
mikor gyermekem született,
s el?ször sírt fel, köszöntve
e fájón szép, új életet.
S voltak apró, kis fájdalmak,
szúnyogcsípés meg miegymás.
Éjjelente zenebona
és fájó macskanyávogás.
Hiányozni fog majd mindez,
a téli fagyos vacogás,
sorban állás, tulakodás,
a fájós-lábra taposás.
Félek, Uram! Mi lesz velem,
hol minden oly tökéletes?
Kinek törölhetem könnyét?
S lehetek oly kivételes?
Uram, kérlek! Hadd szenvedjek
még egy évet, hetet, órát!
Hadd sirassam el világom,
s élhessem még fájó sorsát!
2012. október 3.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.22. @ 16:46 :: M. Laurens
