Kovács-Cohner Róbert : Ephata VII.

Nyomtatás

VII. (metamorfózis)

Hinnék már, hogy nincs is,

nem is volt soha pusztaság,

de csak kő vagyok,

és senki nem kérdez: elhiszem-e,

hogy itt csillámlok

dűnék árnyaira dőlve

a semmi közepén.

Hinném még,

hogy te vagy a fájdalom,

te vagy a kezdet

és a befejezés,

hogy minden harc után

te vagy a nyugalom

(a bolondok tánca

nem fékezi meg a vihart)

hogy te vagy a kezdet,

és te vagy a vég –

(bárcsak mindent értenék)

érezném még kezeidben az erőt,

elhinném, hogy a harcok után

te vagy az esély az újrakezdésre,

de csak héj vagyok,

és lassan átalakulok.

Hinném még,

hogy részem a fény,

a sivatagba táguló végtelen,

hogy részemmé lettél te is

kitörölhetetlenül,

hogy a fény hullámaiban

te hűsíted gyolcs-érintéseddel

minden gőzölgő pórusom

de csak ritmus vagyok,

a belém ivodó részecskék

véletlen ritmusa,

mégis visszaverődnek rólam

a fények, a szelek, a napszakok,

és a mélyből nézem, ahogy a felhők

egymásra mosolyognak, míg együtt

a pusztulásba úsznak felettem,

hinném még, hogy én is indulhatok,

és hogy apám kezét érzem

az esőcseppekben, és ez ugyanaz az eső,

ami akkor esett, mikor az idők kezdetén

vállamra tette a kezét,

és mi az induló ösvényeket néztük az erdő szélén –

azt mondta, jó utat, fiam, felnőttél –

hinném, hogy a felhők utat mutatnak,

és én is indulhatok,

de csak űr vagyok, és lassan

átalakulok.

Csillagokat mélyesztenék kezembe –

stigmák legyenek,

meséljenek egy céltalan útról,

mondják el, vénáimmal találkoztak-e,

lüktettek-e valaha szívemmel együtt,

látták-e Istent vándorútjukon,

meséljenek: hittek-e valaha

saját fényükben,

harcoltak-e a fekete térrel,

alulmaradtak-e,

s gyúltak-e lángra újra

egy benzinszagú nyári éjszakán,

álmodtak-e rólam valaha,

szúrtak-e át nehéz függönyöket,

feladták-e, és kezdték-e elölről –

hátha csak nem vettek észre valamit

az idővel keringőzve,

hallottak-e zenét valahol –

de csak álom vagyok, és

átalakulok.

Kérdezném magamtól,

emlékszem-e bárkire,

akivel utamon találkoztam,

emlékszem-e anyámra,

ahogy lázam csitította,

emlékszem-e a hátsó ülés fülledt,

vad történeteteire,

emlékszem-e, hogy egyszer megismert valaki,

emlékszem-e

táguló tüdőm szomjas sejtjeire,

emlékszem-e még saját arcomra,

emlékszem-e, hogy egyszer régen mit ígértem,

emlékszem-e: kit árultam el,

emlékszem-e a városra,

tudom-e még, mit jelent az otthon,

emlékszem-e, milyen megváltónak lenni,

és hit által igazzá lehetni,

emlékszem-e, hogyan kell elfogadni,

hogyan kell fehér inget hordani,

és a tiédet összevérezni,

emlékszem-e, kit felejtettem el,

emlékszem-e, hogy jutottam ide,

s emlékszem-e a szörnyű robajra,

a sztrádára,

a tavaszra,

a fehér kápolnára,

az árnyékokra, ahogy

a fényeknek megsúgták a halált,

a tóra, a virágokra,

és emlékszem-e rád –

felnéznék, hogy tényleg maradtál-e,

itt fekszik-e tested,

hajad fodrozódik-e még,

hogy végül megöregedtél-e,

velem tartottál-e évezredeken át,

de nem tudom, megismernélek-e,

rád ismernék-e a szépségben,

a megtévedt, elfáradt csillagokban sejtjeimben,

hinném-e még, hogy te vagy a fájdalom,

hinném-e még, hogy te vagy a kezdet,

érezném-e kezedben az erőt,

hinném-e, hogy betartottam szavam,

és te vagy az éjszaka,

és én beléd olvadtam örökre,

hinném-e, hogy te vagy az ágy,

s a dűnék is: te vagy,

hogy te vagy az Anya és a Káosz,

és az is te vagy, ha nem hiszek,

akkor is, ha nem emlékszem semmire,

s hogy ha csak álmodom, te álmomba lépsz,

hogy ha szenvedek, te vagy a kín,

hogy ha héj vagyok, téged karollak át,

mert semmi vagy,

hogy ha kő vagyok, te vagy a szilárdság,

ha ritmus vagyok, te vagy a zene,

ha csillag vagyok, te vagy a tejút –

hinném-e, hogy már hinnem se kell,

mert megadtad magad,

hinném-e, hogy te vagy a szél,

és te vagy a szélcsend is,

hinném, hogy te vagy minden tagadás –

megsimítom arcod,

mielőtt a haranghoz küldelek.

Hisz hinned kell. Indulj.

Hosszú az út. Átalakulunk –

—

mint kéz – simítja minden árulásod,

mint űr, ha fáj a nincs a talmi vágyban,

mint rég kihűlt kontúrok hűvös ágyban,

mint föld, ha holnap istenné imádod,

mint stoppos út az árva éjszakában,

mint sors, ha végleg lekésed halálod,

mint szák, ha szádat sikolyra kitátod,

mint harangok egy fehér kápolnában,

robajban omlik össze mind a kétely.

Csendben ölt testet mind, ki kárhozott.

Ne nézz rám. Ne sírj most. Ne is kérlelj.

Csak higgy, és hazudd, hogy szeretsz.

Borzasztó kékek, zöldek nőnek belőlünk.

Átalakulunk. Felnézek, és újra megszületsz.

————————————————-

Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetből:

Ephata II.

Ephata VII.

Ephata IX.

Ephata X.

Ephata XI.