Kovács-Cohner Róbert : Ephata VII.

részlet Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetemből

 

 

VII. (metamorfózis)

 

Hinnék már, hogy nincs is,

nem is volt soha pusztaság,

de csak kő vagyok,

és senki nem kérdez: elhiszem-e,

hogy itt csillámlok

dűnék árnyaira dőlve

a semmi közepén.

 

Hinném még,

hogy te vagy a fájdalom,

te vagy a kezdet

és a befejezés,

hogy minden harc után

te vagy a nyugalom

(a bolondok tánca

nem fékezi meg a vihart)

hogy te vagy a kezdet,

és te vagy a vég –

(bárcsak mindent értenék)

 

érezném még kezeidben az erőt,

elhinném, hogy a harcok után

te vagy az esély az újrakezdésre,

de csak héj vagyok,

és lassan átalakulok.

 

Hinném még,

hogy részem a fény,

a sivatagba táguló végtelen,

hogy részemmé lettél te is

kitörölhetetlenül,

hogy a fény hullámaiban

te hűsíted gyolcs-érintéseddel

minden gőzölgő pórusom

de csak ritmus vagyok,

a belém ivodó részecskék

véletlen ritmusa,

mégis visszaverődnek rólam

a fények, a szelek, a napszakok,

és a mélyből nézem, ahogy a felhők

egymásra mosolyognak, míg együtt

a pusztulásba úsznak felettem,

hinném még, hogy én is indulhatok,

és hogy apám kezét érzem

az esőcseppekben, és ez ugyanaz az eső,

ami akkor esett, mikor az idők kezdetén

vállamra tette a kezét,

és mi az induló ösvényeket néztük az erdő szélén –

azt mondta, jó utat, fiam, felnőttél –

hinném, hogy a felhők utat mutatnak,

és én is indulhatok,

de csak űr vagyok, és lassan

átalakulok.

 

Csillagokat mélyesztenék kezembe –

stigmák legyenek,

meséljenek egy céltalan útról,

mondják el, vénáimmal találkoztak-e,

lüktettek-e valaha szívemmel együtt,

látták-e Istent vándorútjukon,

meséljenek: hittek-e valaha

saját fényükben,

harcoltak-e a fekete térrel,

alulmaradtak-e,

s gyúltak-e lángra újra

egy benzinszagú nyári éjszakán,

álmodtak-e rólam valaha,

szúrtak-e át nehéz függönyöket,

feladták-e, és kezdték-e elölről –

hátha csak nem vettek észre valamit

az idővel keringőzve,

hallottak-e zenét valahol –

de csak álom vagyok, és

átalakulok.

 

Kérdezném magamtól,

emlékszem-e bárkire,

akivel utamon találkoztam,

emlékszem-e anyámra,

ahogy lázam csitította,

emlékszem-e a hátsó ülés fülledt,

vad történeteteire,

emlékszem-e, hogy egyszer megismert valaki,

emlékszem-e

táguló tüdőm szomjas sejtjeire,

emlékszem-e még saját arcomra,

emlékszem-e, hogy egyszer régen mit ígértem,

emlékszem-e: kit árultam el,

emlékszem-e a városra,

tudom-e még, mit jelent az otthon,

emlékszem-e, milyen megváltónak lenni,

és hit által igazzá lehetni,

emlékszem-e, hogyan kell elfogadni,

hogyan kell fehér inget hordani,

és a tiédet összevérezni,

emlékszem-e, kit felejtettem el,

emlékszem-e, hogy jutottam ide,

s emlékszem-e a szörnyű robajra,

a sztrádára,

a tavaszra,

a fehér kápolnára,

az árnyékokra, ahogy

a fényeknek megsúgták a halált,

a tóra, a virágokra,

és emlékszem-e rád –

 

felnéznék, hogy tényleg maradtál-e,

itt fekszik-e tested,

hajad fodrozódik-e még,

hogy végül megöregedtél-e,

velem tartottál-e évezredeken át,

de nem tudom, megismernélek-e,

rád ismernék-e a szépségben,

a megtévedt, elfáradt csillagokban sejtjeimben,

hinném-e még, hogy te vagy a fájdalom,

hinném-e még, hogy te vagy a kezdet,

érezném-e kezedben az erőt,

hinném-e, hogy betartottam szavam,

és te vagy az éjszaka,

és én beléd olvadtam örökre,

hinném-e, hogy te vagy az ágy,

s a dűnék is: te vagy,

hogy te vagy az Anya és a Káosz,

és az is te vagy, ha nem hiszek,

akkor is, ha nem emlékszem semmire,

s hogy ha csak álmodom, te álmomba lépsz,

hogy ha szenvedek, te vagy a kín,

hogy ha héj vagyok, téged karollak át,

mert semmi vagy,

hogy ha kő vagyok, te vagy a szilárdság,

ha ritmus vagyok, te vagy a zene,

ha csillag vagyok, te vagy a tejút –

hinném-e, hogy már hinnem se kell,

mert megadtad magad,

hinném-e, hogy te vagy a szél,

és te vagy a szélcsend is,

hinném, hogy te vagy minden tagadás –

 

megsimítom arcod,

mielőtt a haranghoz küldelek.

Hisz hinned kell. Indulj.

Hosszú az út. Átalakulunk –

 

 

mint kéz – simítja minden árulásod,

mint űr, ha fáj a nincs a talmi vágyban,

mint rég kihűlt kontúrok hűvös ágyban,

mint föld, ha holnap istenné imádod,

 

mint stoppos út az árva éjszakában,

mint sors, ha végleg lekésed halálod,

mint szák, ha szádat sikolyra kitátod,

mint harangok egy fehér kápolnában,

 

robajban omlik össze mind a kétely.

Csendben ölt testet mind, ki kárhozott.

Ne nézz rám. Ne sírj most. Ne is kérlelj.

 

Csak higgy, és hazudd, hogy szeretsz.

Borzasztó kékek, zöldek nőnek belőlünk.

Átalakulunk. Felnézek, és újra megszületsz.

 

————————————————-

 

Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetből:

 

Ephata II.

Ephata VII.

Ephata IX.

Ephata X.

Ephata XI.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.