Nyirkos es? fátyolán át
Kopott ég, seszín? nappal,
Unott egykedv?séggel
Ködalak j? ny?tt kalapban.
Málló vakolattól foszló fal.
Léptei tompa hangját zengi,
Macskaköves utcasarkon
Már e hang is elfelejti.
Sötét kapu homályában
Füstté válva t?nik el,
A krákogó köhécselésre
Nyikorgó utca-lámpa felel.
Hirtelen szakad le az este,
Mégsem csillagos az ég.
A korcs, nyálkás fák közt
A lámpa szikrát vetve kiég.
Vizes tet?k cserepein át,
Megroskadt kémények alatt,
Hangoló kínozza a kopott zongorát,
Míg húrja végképp elszakad.
Szürke arcán fájdalom ül,
Kezével egy utolsót simít a fán,
Fejét lassacskán lehajtja,
Arcán könnycsepp… halovány.
Piszoktól szürke az ablak,
Eltévedt es?csepp kanyarog.
A szürke város érzéketlen.
Csak háborgó lelke jajong.
Újabb ránc jelenik meg arcán,
Szarkaláb a szemhéja alatt.
Lelkében már dallam sem cseng,
Mert örökre megszakadt.
(Pest-Buda 2012. február 7.)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: M. Laurens
