A kutya vakkantása ismerőst jelölt. Felnéztem, s a lány ott állt az ajtóban. A kutya meg boldogan csóválta a farkát mellette. Nehéz nap után voltam, fáradt, törődött, nem kívántam senki társaságát. Még az övét sem. Főképpen az övét nem! Úgy lépett be, mintha csak most ment volna el, mondjuk a boltba, nem pedig két éve. Meglepődésemet nem titkolva tekintettem rá.
— Hát, itt vagy?
— Itt! — jött a lakonikus válasz.
A mai munkámmal tulajdonképpen már végeztem, a jelentést letettem a főnök asztalára, s ő intett, hogy menjek. Vállamra kanyarítva a kabátomat indultam. A leány és a kutya jöttek mellettem. Ez a kutya évek óta hű társam jóban, rosszban. Nem így a lány…
Szótlanul, morcosan ballagtam, fájt minden porcikám a tegnapi események miatt. A városhoz közeli területen akadt dolgom. Nem volt messzebb négy-öt kilométernél, de már erdős, hegyes-dombos vidéken. Rozsdás, a kutya is velem tartott. Szerencsémre! Félig sem végeztem a felméréssel, mikor elromlott az idő, s leszakadt az ég. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, dörgött-villámlott, s egyre erősebben fújt a szél. Egy kihajló szikla alá húzódtunk. Éppen idejében, mert az orkánná fokozódott szél mellénk döntött le egy kicsavart fát. De ez még csak kezdett volt — ezután jött a java! Reggelig tartott az ítéletidő. Rozsdást magamhoz ölelve próbáltam egy kis meleghez jutni, mégis átázva, átfázva talált ránk a reggel. Csúszva, bukdácsolva igyekeztünk elhagyni a megcsúfolt erdőt. Nem ment könnyen: ha nincs ott a kutya, talán soha ki sem jutok. Rozsdás mutatta az utat, a réseket, ahol át lehet bújni, ahol ki lehet kerülni a ledőlt törzseket. Így is nagyokat estem, botladoztam a gödrökben, gyökerekben.
Otthon aztán ledobtam a sáros, vizes gönceimet, jó forró vízzel kiáztattam magamból a fájdalmakat, s úgy elaludtam a szobámban, hogy csak másnap reggel ébredtem fel. Közben megjöttek a vendégeink, benyitottak hozzám, de látva, milyen ájultan alszom, csak legyintettek, s nem költöttek fel. Reggel a konyhában sok üres üveget, meg a borogatón levő poharakat találtam. Gondolom, lehetett itt egy kis dáridó, de ebből semmit sem hallottam.
Törődötten, lázasan köszöntött rám a reggel, de nem volt mit tennem, kénytelen voltam bemenni a munkahelyemre, elkészíteni a jelentéseimet a területen tapasztaltakról, s a kárról, amit a vihar okozott. Most pedig itt lépegetek a járdán, bal lábamnál a kutya, jobboldalamon a lány, aki egyfolytában beszél, csacsog, s az sem zavarja, hogy nem válaszolok.
— Holnap egész nap veled leszek, elkísérlek a kiszállásodra, gondoskodok rólad, sütök neked húst. Flekkent. Vagy inkább mézet adjak az influenzádra? Vagy mind a kettőt? Főzök mézes teát bodzavirágból, meg hársból!
No, szegény, beszélhet, tervezhet, nekem ma nem sok hasznomat veszi, hisz’ csak szótlanul ballagok mellette, alig várva, hogy valahova már megérkezzünk. Borzongok a meleg nyárban. Biztos felment a lázam. Csak megyünk, megyünk végig a hosszú utcán, de vajon hova? Hozzám nem mehetünk, tele van a ház vendégekkel, Felícia lakása felé sem megyünk, nem tértünk le az utcájába. Vagy kerülővel megyünk, tartson tovább az út? Lehet, neki tetszik a séta, de én úgy érzem, mindjárt leülök ide a járda szélére. A kutya valamit megsejt az állapotomról — mindig nagyon érzékenyen reagál a hangulatváltozásaimra. Felnéz rám, megböködi a kezemet az orrával, s én megpaskolom a fejét. A lány közben mondja a magáét.
Hol volt két évig? Úgy ment el, hogy csak annyit lökött oda nekem: „most elmegyek”, s ment! Én álltam az ajtóban, támasztottam az ajtófélfát, s ahogy távolodott, s lett egyre kisebb, úgy ürültem ki, úgy mentem össze én is, míg el nem tűnt, míg akkora nem lettem, mint az a koppanva lehulló vadgesztenye a lábam előtt. Egész együttlétünkből, csak erre az elválásra emlékszem, meg a lépcsős kapualjra a lakásánál, ahol arra vártam, hogy lejöjjön. A többit köd borítja. A feledés sűrű köde.
S most úgy itt megy mellettem, mintha mindig is itt lett volna…
Úgy látszik, se hozzá, se hozzánk nem megyünk. Az utca végén, a hídnál letértünk a folyópartra. A dús fűben leültünk, egy darabig néztük a vizet. Csendesen folydogált, mintha nem is lett volna az a tegnapi égiháború. A nap is melegen sütött; végignyúltam a parti gyepen, s biztosan elszunnyadtam. Arra eszméltem, hogy Felícia még mindig mondikál.
— … holnap — folytat egy mondatot, aminek az elejét nem hallottam.
— Holnap, holnap! — ismételem türelmetlenül.
— Igen, holnap — válaszol meglepetten.
— És két évig hol voltál, ha szabad kérdeznem? — tört ki belőlem a kérdés.
— Ó, hát ez bánt?
— Mégis, mit gondolsz?
— Otthon voltam — kezdte csendesen —, otthon. A húgomat súlyos baleset érte, hat hétig volt kómában. Utána hónapokig lábadozott… Tízszer operálták… Tegnap engedték ki a szanatóriumból… Őt ápoltam… Most már jól van, el tudja látni saját magát, kevés segítséggel…
— Bocsáss meg!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
