Petz György : Édes Annának

Nyomtatás

(Édes Annának szeretettel Márianosztrára)

Anna, kedves, nincs bennem önérzet semmi;

anyámat sértegette az a n?, kivel összezárva éltünk.

Társbérletnek hívták, a n?t meg Angyalkának, de ez

oly röhejes volt, inkább Ellának neveztük, én néninek.

Az alpakka kést ragadtam fel, amit ezüstnek tudtunk

még akkoriban, a készletb?l maradt, létünk záloga.

Föl még fölemeltem, de nem szúrtam, nem értem

miért, megragadtam az emelésben; különben is

ez volt az a kés, amit sokszor ? is kölcsönkért,

lévén igen éles, vékony pengéj? és hajlékony,

tésztametéléshez ideális, hányszor kérte anyámtól.

Másik gyávaságom a sorkatonaságnál történt,

ahol rosszindulatú ?rmesterem azt hitte, fegyvert

fogtam rá, pedig tényleg, kis híján lel?ttem.

Elzöldülve nyugtatott, hogy így meg úgy Petz elvtárs.

Olyan higgadtan fordultam felé, amikor szólított,

-fölhúzott fegyverrel az éleslövészeten -, alig bírt

félretáncolni; de már megint gyáva voltam –

valami gátlás vagy tiltás nem engedte tennem,

amit kés?bb emberi hordozóknál látni bírtam

a Csillag börtön masszív rabjainál, kik maguk

sem értették, hogyan és miért tették, de megtették.

Kérdeztem is az egyik mesteremberes meglett férfiút,

miért is nem látogat haza annyi év után, ha megteheti;

válasza egyszer? volt: Tanár úr, akikért mennék,

nem élnek már. Édesanyám meghalt, az asszonyt meg

én öltem meg annak idején. Könnyezett – képzeltem,

de bizisten nem tudom, így volt-e; engem kiengedtek.