Futottam.
Ülök egy fal zugában. Szűk itt a tér.
Oldalam szúr. Szám levegőért tátog.
S akárcsak a tüdőm, kitágulnék én is,
és magamba szívnám az egész világot.
Teremtenék óceánt,
hullámait kilökném rátok.
Hiába eveznétek, bárkátok törne,
s mint én most, fuldokolnátok.
De lassan magamhoz térek.
Verset írok
távoli harangszóról,
szeretet-színlelésről,
hirtelen halálról.
Nem látszanak csillagok.
Kipofozok egy szál Marlborót,
s ráharapok.
Gázöngyújtómból szikra pattan,
lángjánál rágyújtok halkan.
Kinn a szél kegyes halált oszt:
fagyszikével metszi le
az utolsó leveleket.
Nem kell az oltár,
(a füst lefelé száll)
a lét elszivárog.
Órámra nem nézek.
Mikor számban a cigaretta tövig ég,
és csikkjét elnyomom,
belül is kialszik valami.
Csend van.
Csak a halkuló szívdobbanások ütemezik az időt.
(2009-2013)
Legutóbbi módosítás: 2013.12.07. @ 10:52 :: Schmidt Tibor
