A változásig ér a szemhatár.
Búzahullámok közt a szőke táj
óriás-lábnyomában elveszünk.
Elvesztjük egymást. Botlunk. Felkelünk.
Ősszel ocsúként feszülünk a szélnek
véletlen minták kárpitszőnyegén.
Restelljük pőre feleslegességünk,
míg bepólyálja magányunk a tél.
Kristályos csendben együtt álmodunk:
vonat leszünk, s az éj az ostorunk.
Ezer hajnalon siklunk át- meg át:
reggelbe érve újra elbukunk.
S még parázslik talpunk a síneken,
ha időn s téren túl a csendre látunk.
Néha egymás mellett haladunk:
érces hangon nevetjük halálunk.
Az éj magzatburkában összezárva
elikresült, fáradt zsoldosok.
Reggelre külön születünk, s az árva
kérges-kék ég előttünk felzokog.
Időtlen álmok matt másnapjain
megtámaszkodunk a másik vállain,
s búzaszál-ébredésben, ha ellankadunk,
egymásnak alkonyig még árnyat adunk.
Így vagyunk. És minden őszi alkony
fénykörében vonattá változunk.
Külön robogunk, míg az alvó haraszton
a hó alatt egymásra rogyunk.
Görnyedt háton felhőkaristnyomok.
Búcsúzunk: ki elbukik, feláll.
Málhánk az ég – megfáradt zsoldosok –
s hullámokkal int a szőke táj:
külön álmainkból holnap visszavár
– két örök éj hajnalba átforog,
s vörös homlokán egy vonat átrobog -,
hol változásig ér a szemhatár.
S majd ha talpunk alatt az út megpihen,
két éjszakán, két földesült sínen
véletlen minták kárpitszőnyegén
az ég fekszik le majd lábunk elé:
a napfényre olvadó hó alól
a boltozatra két sínpár mered –
vonattá lesz két fázós búzaszál,
s elnyelik a tátongó eget.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.29. @ 13:35 :: Kovács-Cohner Róbert