– Repülünk Gyuszik! Még sohasem voltam ilyen magasan, amikor rengeteg idővel ezelőtt elindultunk a lejtőn lefelé – meg sem próbálnám megbecsülni, hogy mikor -, azt hittem sosem érjük el azt az áhított mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Előbb lépésben, majd sietve, aztán rohanva, végül szinte zuhanva ereszkedtünk! Emlékszem, a gyomrom égnek állt hajszálaimban émelygett, aztán jött a hirtelen váltás. Ti gondoltátok, hogy a mélypont-, holtpont-, nevezzük ahogy akarjukból olyan sebes a felszínre jutás? Akkor meg a talpamat vakarászta a gyomrom, jól is tette, mert nagyon viszketett. Most itt repülünk, olyan magasságban, mint még soha. Valaki, a béka ülőgumójáról mesélt a múltkoriban, szerinte egyesek távcsővel nézik! Ha, ha és megint ha, hiszen nem eszik olyan forrón a kását!
– Mondja Zoli bátyám, tulajdonképpen muszáj nekünk ilyen magasan röpködni? Egyáltalán szokványos dolog az, ha egy csille majdnem a felhők hasát simogatják? Maga erőltetett bele minket ebbe a zuhanórepülésbe, pedig külszíni fejtés vagyunk. Miért kellett ez a hiperbolikus utazás?
– Te lecsapott fülű Gyula, itt én vagyok a mérnök, azt sem tudhatod, mi az a hiperbola! Külszíni fejtés ide, külszíni fejtés oda, bánya vagyunk, vagy nem!? A bányának pedig vájatai vannak. Én nem engedek a negyvennyolcból – legalább annyi évet éljen minden bányász -, de ez nem ide tartozik. Kérlek szépen, nekem A pontból B pontba el kell juttatnom a csillét. Ráadásul motorizáció nélkül, mint ahogy megparancsolták. Tudod!? Egyedüli megoldásnak ezt a módszert találtam. Bezúdítjuk a föld alatti alagútba, ahol mikor már jó gyorsan robog a terhével, hirtelen megfordítjuk az irányt, és felrepül, szinte bepottyan a célba.
– Zoli bátyám, egy pici lejtővel is megoldhatott volna mindent…
– Sületlen Gyusz, én bányamérnök vagyok! Nézz körül, itt, a sasok röpte fölött még úgysem jártál soha, ezt a járatot kimondottan nektek szántam, egy ilyen nem menettérti jeggyel. Gondolom, visszabírtok cammogni?
– Zoli bátyám, megváltozott a tendencia, bár még mindig minden békák ülőgumója felett vagyunk, de ha föld alá nem is, be fogunk csapódni!
– Valaki átvert? Kicsinálom! Sosem szerettem a kétkulacsos köpönyegforgatókat! Ki fog becsapni kicsodát?
– Jé, mennyi szétroncsolódott, hajlott és repedt tengely, törött kerék, horpadt csilletest, és egyre nagyobbak!
– Zoli bátyám, közeledünk a becsapódáshoz…
– Ne spionkodj! Mondd már meg ki az! Mondd máááááááá…
Nagy durranás volt, de színvonaluk íve nem mélyült az induló ponthoz képest semmit. A csille is egyben maradt, mert ilyen, másfajta rakománnyal még sosem landolt. Nem kell megijedni a lejtőktől, hiszen a mélypont után jön az emelkedőőőőő…
Legutóbbi módosítás: 2013.01.10. @ 22:02 :: Boér Péter Pál
