Az örökkévalóság elkezdődött.
Csinnadratta nélkül.
Látom,
milyen az álnok,
olykor rövid pillanat
boldogsága.
Elemezném önmagam,
s téged is boncolnálak,
de felteszem, ez lényegtelen
ilyen állapotban.
De milyenben is?
Körülnézek.
Először kíváncsin, majd egyre
unottabban néz be a rövidlátó hold,
ezüstös fénypászmák
piszkos szürkére váltanak a fürdővízben,
míg értelmünk ablakát öklével veri.
Álmodnánk, de
valóság mossa arcunkat,
miközben — ó, mily’ tipikus —
újabb pofonra emeli kezét.
Lehámozom rétegenként
az elfoszlott szivárványt, míg
újra és újra és újra és újra
— kihűlt a víz körülöttem —
de akkor is elénekelem újra:
hallgasd a hangom
a szél viszi hozzád,
könnyem hűs eső
mi mossa az orcád!
Legutóbbi módosítás: 2013.02.27. @ 22:11 :: Ady Ágota Melinda