Pásztor Attila - Atyla : A nád és a tölgy

Nyomtatás

Hatalmas tölgy alig-dombon vert gyökeret a sás-szélen, 

szellők fodra hol habot von zegzug-mocsár közelében.

Uralta e csöndes tájat, s büszkén így szólt a magasból, 

kiszemelvén egy nádszálat, hol récék buknak a partról:

“Látod erőm? Több száz éves – koronám tölt büszkeséggel, 

s holdsarlós tücsökzenémhez ágamon hány madár fészkel!

Helytállok zord zivatarban, míg te, nádszál abban hiszel: 

kiben tűrés, alázat van, azt a nagy Ég emeli fel!”

“Egy nap – szólt a szelíd válasz – beláthatsz ily reménységet…

Majd elválik, jól ismersz-é lágyságot vagy keménységet.

Buzogánnyal bólogatok, legyen meg a magad hite,

míg hajnalban rigó szólít, poszáta és fülemüle!”

S vihar jött jégtornyaival – karcsú villámait szórva,

futott előle a bivaly, szilaj ménes, ökörcsorda!

Csak a Tölgy dacolt az Éggel, reccsentek a karok, ágak!

Koronás fő sem bír széllel…Esélye sem volt e fának.

Örvény tépte és gyötörte – rázta, mint a gyufaszálat,

s felkapta, majd kettétörte büszkeségét az óriásnak.

Meghasadva s gyökértelen’ lassan elnyelte a mocsár…

Ma csak nád susog felette, elfeledte határ, madár.

Egyvalaki sajnálhatta: malacával a kiskondás –

makkoltatott, s fába vésve tűnt a vízbe e bölcs mondás:

“Ha küzdesz Ég erejével – sorsodat megszenvedheted!…

Küzdj életért – békességgel! Mert Időnk elrendeltetett.”