Az éjszaka nehéz csendjében
néha életre kelnek a hősök,
a háborúk, a mesék.
Te csatáid. Te halálod.
Szívemig érsz, életen innen,
halálon túl…
Néha olyan vagy, mint egy
felhő. Rám nézel, de mire
megtalállak, e világnyi, sűrű
rengetegben, addigra, csak
földre ereszkedő köd leszel.
Magaddal vitted az eget,
a folyókat, a madarakat.
A csendet. Magad után
vonszoltad az erdőket,
hegyeket. Már nem tudok
írni ebben az üres zajban.
Dacosan koppannak
egymás mellé a betűk,
ahogy a vén ősz dobjait veri…
Bennük sárba zuhant napok dalai.
( magány )
Mert a reggeleket mindig
elviszik a dübörgő vonatok.
Kihalt váróterem peronján
csendben várakoznak az
éjszakák. Mint az őszben
térdepelő csontkarú fák,
egymásra hajtják fejüket,
egyszerre mozdulnak. Holdat
hazudnak, csillagot rejtenek.
(…)
Kopott utak. Elkésett idő. Hiány.
Véletlen eltévedés. Ez vagy te.
Se hős, se mese. Csak háború.
Csak valóság. Mély. Félelmetes.
Értelmetlen, mint ez a pár sor.
Szívemben kiásott lövészárok.
Te csatáid. Te halálod.
és a vonatok, csak jönnek…
Dübörögnek. Hoznak.
Visznek.
Mellettem ködben áll
a néma nyár,
vár…
És a vonatok
jönnek,
jönnek.
Jönnek…
Legutóbbi módosítás: 2013.08.25. @ 12:38 :: Szilágyi Hajni - Lumen
