Seres László : Emberi sors

Nyomtatás

Ne bántsd azt, ne sújtsd, el ne ítéld,

ki teszi dolgát a holnapért,

s nem harsog a hangja,

mint Isten haragja.

Vészt sem jelez,

mint a sziréna

rikoltó jellel,

ha nem kell.

Hallgat.

Nem kérdez,

nem is felel.

Gágogások közt nem pöröl,

míg nap süt, fényben tündököl,

szíve béke hajléka.

A haragja is néma.

Zsenge lombok alatt

nem írt madarakat,

friss szellők ölén

csillagokig fölér

kínlódva, töprengve,

küzdve az árral,

hogy a holnap szebb legyen.

Torzsalkodások mételyén

fogyó garas a remény

kétségek közt

elvetett magja,

ha nem a munka hajtja.

Sötét veremben tapogat,

fénybe vivő utakat,

s verejtéke hulló cseppjein át

Istenért kiált földre lehullva.

Fénybe emel

minden parányi örömöt,

hogy megsokszorozódjon

kezei között. S ha villám sújt,

vagy cselszövés dúl,

-fejére átokháló feszül-

megküzd minden árral,

a gazdaggal, a silánnyal

ocsmányságig fodrozó

gyűlölt habok között.

Viharok árját vitorlái állják

s léket ütötten is halad,

küzd emberül,

s ha minden széthull,

mindig újra kezdi

szemlesütve, kínlódva, gyötrődve

jeges hullámokból égre törve.

Tenger szaggathatja

ezernyi darabra,

nincs oly erő, mely eltérítheti,

míg látja a célt, amiért élt,

s amiért mindent feladott.

Tudja, egyszer hazatalál,

mint annyi vándormadár,

ha eltűnnek a gyűlölet hegyek

a távoli horizont felett,

s kikötők várják, békés öblök,

s megáldják majd az Istenek

ott fenn a mennyben,

azért, amit itt lenn

értünk alkotott.