Nagypéntekre virradóra
hajó fut ki megrakottan,
az ég alján újhold készül
mártózni a gyűrt habokban.
Dől az árboc, eresztékek
feszülnek mind napnyugatnak,
tarajos még a böjti szél,
szirtek között úgy haladnak.
A legénység szedett-vedett,
kikötői tolvaj-szarka…
Szülőföldről messzire vágy’,
kit az apja sem akart ma.
A kormányos iránytűt les,
kapitány nyílt vizekre vár,
kártya kerül két hordóra,
partot jelez még a sirály.
Ágrólszakadt suhancokkal
böszme szakács perlekedik,
megkurtítja a porciót,
korty rumtól sem csendesedik.
Lapjáráskor szeme villan,
kés vagy bicska mindent rendez,
tolvaj-szarkák egymást fosztják,
csalónak ha kibic kedvez.
Nagyot böffent e disznófő
– óra fittyen bal zsebébe –,
hogy szerencsék színe-java
arcon váljék éjsötétre:
„Annyit mondok, varnyút láttam
álmomban, de három lábút!
Nyulat fogott csőre, karma,
s cseppenként a vére rám hullt!”
„Holló s varjú – vékony hang szólt,
némaságban halálmadár,
nem éri meg a holnapot
kinek egyszer álmába’ jár…”
„Badar beszéd, babonaság!
Bolondságod tedd a füstre!
Szólnál bár szép kurtizánról,
aki mindőnk szíve csücske!”
*
Röhögtek az ósdi tréfán,
térdét verte mindahány,
míg egy matróz felsüvöltött:
„Szirtfokon egy hableány!”
S felejtettek hordót, kártyát,
fogtak hágcsót, kötelet.
Nem sejthették, ki sellőt lát,
hamar vége közeleg.
„Haja, teste, mint a korom,
mélységekbe csigát fésül!”
„Homlokán a halál jele,
még ajkam is bele kékül!”
Megmeredtek, és a sellő
alábukott hirtelen,
a habokból bordák közé
csend kúszott és félelem.
Alkonyatra vihar támadt –
hullámhegyet görgető,
tengert, hajót villám sújtott,
sziklákat kettészelő.
A tat lépcsős zegzugában
fohászkodott pár utas.
„Anyánk bizton megsirat majd!” –
szólt köztük egy csepp inas.
Lányka volt az istenadta,
apja udvarolt neki.
Öccse gönce-rongya rajta,
lábait félsz reszketi.
„Mire éjfélt üt az óra,
megözvegyül asszonyom!
Árbocunk tört, elemekkel
többé nem birkózhatom!”
Halkan szólt az ősz kapitány,
meghajlott vihar előtt,
pedig „Gold Blink” – így nevezték,
kik ismerték volt előbb.
S az új hajó hármat pördült,
fordult, mint a sorskereszt.
Van, kit az Úr magos Mennybe
idő-korán nem ereszt.
S Nagyszombatra hullámsírban
pihentek rögök helyett
habjaikban elsimítva
hány, meg hány bús életet!
Legutóbbi módosítás: 2014.07.09. @ 20:43 :: Pásztor Attila - Atyla