Réztálak közé zárkózom,
mint alkony idején a Hold,
udvart kerítek magam köré.
hol gyümölcsfás a folt.
Félkész rongyház, szép lehetne,
csak képzelni kellene bele,
lomvigasz és lehetőség,
lehető stég, keskeny ez.
De csigavonalban a lépcső
(gondolataimnak helye),
s hogy az ablak is kicsi lehet,
tán haragudtak az istenek,
mikor fényt vittek máshova,
oszlopokat emelt, volt piedesztál,
most ragyogás nélkül kerít körbe,
a térudvarnyi muszáj.
Leplemet levették, tán átkomat húzták,
mégis irányt szabtak – hasztalan?
Lesz-e még asztal kin a szabadban,
napernyős kép és kinti ágy.
Festőállványt láttam, tágas szobát,
teremnyi fényt és ablakcsodát
valaha régen… Most pengő a vérem,
érvénytelen, réztál szívem.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.11. @ 19:20 :: Kapocsi Annamária