Álmosan nyújtózik előttem a Szajna,
néma partja mentén lustán delel a fény.
Légies látvány e lüktető csodalény,
vonzza a lelkemet, bele is halna.
De most mégis élni, szólni támad kedvem.
Bekiabálni a csorgó tömeg közé,
hogy vagyok, létezem a Föld öreg ölén!
Ám mégsem értik meg bús poéta nyelvem.
Élettelen fémtestük mereven reccsen,
mint vasdaruk nyaka, ha végleg meghajlott.
Ezért nem hallják a búsan síró lantot,
amit pengetek e folyómedri csendben.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.01. @ 06:30 :: Nagygyörgy Erzsébet
