Utálom, hogy nincs közöm magamhoz,
hogy eltapostam idejében féltékenységemet,
és gyilkosa lettem annyi változásnak,
bízni egyre másban, próbababáknak
kölcsönöztem életet, és magánynak
hittem azt a lázat, mi fokozza a kínos
felnövés helyett tudatom csókjait,
megejtve a testet, megejtve a lelket is.
Mert kell a gyönyör, lágy ruhája
minden alkotás, hosszú vagy rövid,
fontos az, tetszik-e amint
játssza magát, játszik veled,
rontja magát, ront tégedet,
vagy épít egy kedvenc idillt:
a harmóniát, amiben ott lehetsz
te is, de testetlen, mint
a legszentebb kínok… a szó, a tett,
a tespedés, a bánat. Fáradtan is
friss melankóliákat ehetsz
a szerelem asztalánál, besurranó
őszi vakító sugáron át embriófa ágak,
illatos keveréke mának-holnapnak,
(elmúlásból kiszakított lehelet),
keresem bárhol – rozsdás tücsök
hegedűn – ciripelésedet.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Marthi Anna
