Alkonyba torkollik életem,
elpazarolt fürge délelőttök
és tespedt délutánok vén
leopárdjainak lenyúzott bőre
imaszőnyegem.
* * *
porolok homályos búrát
a fény igézetében, amíg
a remény meg nem vakul
* * *
hanyatlásfényű csöndemen
egy kéznek árnya átsuhan,
megérinti, kitakarja
ezüstté dermedt arcomat
* * *
begyógyul-e a szárnyak
helye vállamon,
Istenem, lesz-e szög,
melyből a tiszta pontra láthatok?
* * *
valaki
legördíti létemről
a szorongás köveit
* * *
áll, s az alkony
romja szisszen,
alig látott,
mégis ismer
* * *
hajnal az alkonyatban?
mintha a végtelen
pengetne fényes altot
egy mélyhegedű húrjain
* * *
Az Isten életre
úgy csigázott,
hogy szerelemre
ijesztett?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Csák Gyöngyi
