Én csak írom a tavaszt,
a színeket, az illatokat. Fák
kérgére karcolom az őszt,
ahogy Isten az elmúlást apám
fejfájára rajzolta. Csendnyarat
festek szemhéjad mögé,
ha már szorítanak a szavak.
De mégsem hallom, ha
szívem omladozó falai között,
új napok ordítanak.
Csukódik a szem. Lebénul
a mozdulat. Süket a világ,
hiába szólítom. Festett
álarcokat kapdos magára
az élet. Ócska játék,
aki bújt, aki nem…
Úgyis mind belehal.
Isten a hajtó, mi pedig
vadabbnál is vadabbak.
Már nincs hova futnunk.
A sötétség elnyeli az utakat,
a múlt a kezdetet gyilkolja.
Elhagytam mondataid,
ebben a félig kész életben.
Most kereslek félszavainkban,
kinőtt ígéretekben. Megkezdett
levelekben, befejezetlen
vázlatokban. Amink még maradt,
az utolsó betűig…
Amit szíved mögé rejtettem.
(…)
Kitakargat a reggel. Felsírunk
a világra. Fáznak az álmok.
Öregedő, hideg napok jönnek,
értelmetlen háborúk, halálok,
most imádkozz…
Csak ezt éljük túl. Aki ma
gödörbe zuhan, az holnap
talán újra születhet.
De ki marad a holnapokban,
és ki meséli el a tegnapokat,
ha elfogynak a szavak,
ha a betűk véresre
koptatják szívünket, ha
ma mindent felolvasok,
Istennek…
Hisz úgyis mind belehal,
aki szól, aki nem…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
