Csak belélegezted könnyedén mi itt
körözött mint a vér az erek útján
de oly sovány a boldogság ami maradt
szép mosolyod s hangodat
csak néha hozza el a pirkadat
kis kavicson moccanik’ kúszik az emlék
és eltűnik észrevétlenül elsiet
jajongó terhem ki érti meg?
Ki fiút szült e lángperzses világra
s fogadalmát megszegi
hogy bűn nélkül állja a sors csapásait
ha szeretni kész
megválthatja-e még
jégzátonyra futó álmait?
…és fény simult a sápadt víztükörre
a rohanó víz még a hátára vette
mielőtt a rombolást bevégezte
s mint unt szeretőt
végleg sorsára engedte…
A legfájóbbak ma is a hajnalok
ha újra és újra jeges hiányra virradok
és feltör az a makacsul élni vágyó fájás…
felszakad és élni kezd a mélységes bánat
s csak járom vigasztalhatatlanul
vég nélkül golgotámat
de hiába a Mester nem hallja
erőtlen egyre halkuló imámat.
…és fáj a csönd a búcsú némasága
különös hallgatásba
zárja a teaillatot
de megszépít mindent a múlt ringatása
mikor nem kegyelemből szerették
és nem csupán a testét
mikor nem csak annyi volt egy szombat este
mint koldusnak a kenyér
némán odavetve…
Ó, hol van a derengő, gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után,
mikor a derűs hold jeges udvarán
félszeg hajnal-pír tör át?
Most tűnik a fényben, és rettenetes
a pirkadó, reggeli ábránd,
felhőkhöz bújik a foszló, tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza
tovább a tűnő, ezüstös álmot…
Ó hány nap még a végső ébredés
ami e káoszból kivezet hány csillag
vakító fénye kell hogy tisztán lássam
ha hitványság és gazság festi
vaksötétre az eget s ha odavész
a Szeretet… miféle rend vezet ki
e zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet
hogy meglátom felderülni még
a felhők mögé rejtőző kék eget
de hová lehet fellebbezni ha bűn
és pusztulás fenyeget?
…és fény simult a sápadt víztükörre
a rohanó víz még a hátára vette
mielőtt a rombolást bevégezte
és fáj a csönd a búcsú némasága
de megszépíti ma is a múlt ringatása
mely különös hallgatásba zárja
a hűs teaillatot…
Te ki a földet eget és vizeket
ezüstös fényeddel óvod
a nagy időtlenségnek
és esténként újra gyújtod
az ég lámpásait
hol csillagok őrzik az isteni holdfényt
mit magányban imád már
minden éjen a lány
ó mondd miért borítottál fekete
fátylat az árva anyára s a fiú
szívére ki hősként élt
és szeretni jött ide?
Félek… Mit hoz az éj még
ha haragra lobban
az isteni láng?
…Az a régi nyár örökké fogva tart…
Szorít a torkom látom ahogy a part
és a hullámok között
vergődő szárnyak megtépett angyalszív
mögé rejtőzve várnak
hogy az idő kereke megfordul pereg
és valóra válnak a homokszemek
és színes kövek közt árván megbújó
széjjelhullt álmok.
…Néha elképzelem
milyen lehet olyan magasra szállni
hogy meglátom magam az ég tükrében
talán úgy lesz mintha közben
mi sem történt volna mintha örökké tartana
a repülés vagy talán egészen mást jelent
a szó is; Otthonra találni végül
és bátran kimondani
nincs semmi ok a rettegésre
sohasem vágytam még így a fényre
jó lenne megtudni végre
„*Milyen lesz az a visszaröpülés”
a ferde horizonton?
Talán egy átlagos nap lesz csupán
télvégi gyakorlat a túlélésre
amikor egy kiüresedett
immunhiányos délutánon
átvillan még a tavasz és egy régi nyár
emléke elsimítja a gyűrött gondokat
és a sápadt napsugár egy félszeg
mosolyt is engedélyez talán
a táj fehérre fagyott homlokán
és szenvedésbe vénült arcomon…
* P.J. verssora
Legutóbbi módosítás: 2017.10.03. @ 17:12 :: Gősi Vali