Mindig úton vagyok,
árnyékcsapások kövét koptatom,
van, hogy felöklel a zörgő szél is,
vagy éjemre nem hull oltalom.
Nézem az idő bogait,
az elvesztett-mögöttiséget,
ott nem zenél elcibált szó,
hangokból sarjad az ének.
Hűtlen csillagokat számolgatok,
hisz’ pompájuk álvalóság,
rég elpusztultak az űr peremén,
de fényüket egyre ontják.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.24. @ 14:52 :: Serfőző Attila
