Semmi extra nem történt, csupán Józsika, ébredés után elkezdett emlékezni. Ez máskor is előfordult, de most eszébe jutott, hogy drága édesanyja, Hamubansült Gyuláné, született Tenor Ila, előző este elbúsult. Rátört egy hétköznapi anyukabánat, mert elfogyott a cukor.
— Édes, drága gyermekem, Józsikám, nagyon boldog lennék, ha reggel lefutnál a boltba és vásárolnál egy egész kilogramm cukrot. Mindkettőnk, sőt még édesapád életét is beragyogná a fény.
Józsika megilletődött, és mert világéletében fényérzékenynek vélte magát, már nem is örült annyira a megbízásnak.
Lefeküdtek, mert általában esténként ez a szokás a családban, s mire ő megébredt a vakáció kellős közepén, tizenegy óra, negyvenhárom perc, huszonhat másodperckor, a szülők már vonták az igát. Bár drága édesapja azt csinálta, amit szeret, krumplit hámozott és tányérokat mosott el, ezért naponta elismételte, hogy ő tulajdonképpen hobbiból jár be, és még fizetnek is érte. Ám édesanyja kevésbé neki tetsző munkát végzett. A lustaság elleni kampányvállalkozásnál dolgozott szemléltető eszközként. Ő volt a semmittevő. Ásítoznia, üldögélnie és heverésznie kellett egész nap, miközben a pápaszemes tanoncok körbevizsgálták. Néha aludt egy-két órát, de délutánra mindig karikás szemekkel érkezett haza.
Most már ismerjük a családot.
Józsika, ébredés után kiment az udvarra, és épp azon morfondírozott, hogy terem-e rossz fa és rakjon-e tüzet, ám bevillant neki, hogy elsétált anyukája gondosan otthagyott bankója mellett. Azonnal hegyes furdalásokat érzett a teste minden tájékán, és olyan lett, mint egy ementáli sajt. Akarom mondani olyan lett volna, de tüstént visszavágtatott, felkapta a pénzt és lerohant. Bekopogott a nyitott ajtón, odament, kezet csókolt a boltos néninek, aki ettől a nem várt gesztustól elvisította magát. Hátralépett, meghajolt, és ahogyan anyuka tanította, majdnem versbe szedve kérte a pontosan egy kilogrammnyi ételédesítőt. A boltos néni meghökkent, már rég nem méricskélték a súlyt. Leemelt egy kilós cukrot, és a gyerek kezébe nyomta.
— Józsika, nem emlékszel, anyukád nem kért valami különlegeset? Mondjuk glükóz-mentes cukrot, kristályban dúsítottat? Esetleg feltöretlent?
— Nem, boltos néni, kezeit csókolom, mind a kettőt egyszerre, anyuka egyértelműen, a leghatározottabban teljesen mindegy cukrot rendelt.
— Baj van gyermekem, olyanunk nincs, de ne mondd meg neki! Jó?
— Igen, boltos néni, ha meg nem bántom, most sarkamon fordulok és trappolok haza.
Józsika trappolása lassított felvételben történt, de végül hazajutott a vásárolt cukorral. Letette az asztal közepére, és már vágtatott is a bivalyos tóhoz. Majdnem sötét volt, mire hazaért, anyukája remegő idegállapotban fogadta. Úgy döntött, bár ellenére való, de felpofozza a gyereket.
Közös megegyezésben, apuka és anyuka fejenként néhány odasózásban egyeztek meg, ám a semmittevéshez nagyon hozzászokott Hamubansültné szemébe ötlött az asztalra kirakott cukor. Ekkor férje lecsapni szándékozó kezét elhárítva, előbb fültövön vakarta, majd homlokon csókolta bivalytól maszatos gyermekét. Hiszen Józsika megvette a cukrot! A férj is elalélt, mert a teát keserűen szerették, a kiskölyköt is úgy szoktatták, de a reggeli kávéba mind a ketten négy-négy kanállal tettek.
Most három boldog ember ragyog, és szegény Józsika felvilágosult, hogy a világosság nem bántja a szemét.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Boér Péter Pál
