Édesanyjával és nagymamájával ellentétben, akik nemkívánt gyermekként érkeztek e világra, Ünigét nagyon várták. Ki miért, de mindenki leste világra jöttét, talán túlzottan is, és jóból is megárt a sok… Talán nem járt volna meg nagyobb kálváriadombot, mint más elsőszülött és egyetlenke, még akkor sem, ha egyetlen dédunoka, unoka és gyermek volt, az első és a pótolhatatlan. Mégis talán minden ezzel az utóbbi jelzővel kezdődött…
Az anyai aggályoskodást, melyet a nagymama úton-útfélen korrigálása csak elmélyített, már az anyatejjel szívta magába. Ha anyu ennyire félti, biztos van oka rá, ez a világ tele lehet veszélyekkel, amelyek egy ilyen kisbabára leselkednek… Ám, édesanyjával és anyai nagymamájával ellentétben ő a kiskirálynő, ki előtt alattvalói leborultak, s ha kérte, térden csúsztak előtte cseppnyi szeretetéért, mosolyáért, vagy a jogért, hogy ölben tarthassák. Ő pedig még gügyögni is alig tudott, de már megtanulta, miként lehet manipulálni és zsarolni alattvalóit. Nem kell több, mint legörbült szájjal kinyújtani kezecskéjét, egy másik személy irányába, s az első máris megtanulta, aki nem cselekszik őfelsége ingadozó kedve szerint, azt kegyetlenül megbüntetik. A sírás igencsak hatásos eszköz a rakoncátlankodók ráncba szedésére. E hang varázsütésre előteremtett egy fegyházőrt, aki azonnal ráförmedt a renitenskedőre:
— Nézd mit csináltál!
Természetesen ez leginkább a férfi alattvalóknak járt ki. Ők, Dédnagyapa és Apu amolyan alacsonyabb rendű lények a hódolói közt.
No persze, ne feledjük az „oszd meg és uralkodj” elvét. Az ki nem maradhat az uralkodói eszköztárból. Felnőtthöz képest messzemenően jobb megfigyelőképessége elárulta neki, hogy Anyu nevű alattvaló arcizmának finom rezdülése, mely Nagyi egyik megjegyzését követte, azt jelenti, ismét sikeresen alkalmazta ellene az említett alapelvet.
A kegyek gyakorlása is biztosítja a hatalmat, ha az alattvalók nagyon áhítoznak rá. Csak meg kell tanulni, ki melyik kegyre érzékeny. Például Nagyit azzal lehet levenni a legjobban a lábáról, ha az ő kezéből néhány kanállal többet eszik meg az ember gyereke. Milyen büszke emiatt! Jó, jó, az utolsó falatok lenyelése kisebb erőfeszítést igényel, de hát mit meg nem tesz egy kegyes uralkodó!
Mert hát azért akad velük baj, és fizikailag erősebbek is. Néha megtiltanak némely dolgot, odáig merészkednek az önállóságban. Hát nem tudják, ki itt a főnök? Á, mégsem, megengedik odaát! Nem úgy megy, ahogyan ők akarják, mi a szösz!
Jó, na, időnként adni kell nekik egy kis koncot. Például, amikor a családi kiskirálynőjükkel dicsekednek. Olyankor lehet kis kegyet gyakorolni. No, nem mindig, mert elhiszik magukat. Például annak az undok nyálas puszit osztogató néninek sem. Azért jó, ha az alattvalók nem felejtik el a családi rangsort! Például nem árt néha bőgni egy nagyot, sohase felejtsék, ez mekkora büntetés. A fenébe is! Időnként egy uralkodónak az az érzése támad, mindent csak a kegyeket leső alattvalók elvárása szerint cselekszik. Hej, nehéz egy kiskirálynő sorsa!
Azért vannak itt szórakoztató dolgok is, amikor például az uralkodó tájékoztatja alattvalóit a másik viselt dolgairól, talán ha még egy lapáttal rá is tesz… Igaz, az alattvalók perpatvarai eléggé ijesztőek. Vajon e kiabálásnak nem lesz rosszabb folytatása? S netán egyszer a düh hevében nem felejtik el, ki a kiskirálynő? Azt azonban meg kell adni, ha ő megjelenik, általában egy időre csend lesz. Ezek rejtegetnek valamit! Pedig ha egy uralkodó mutatja a jó példát, hiszen mindent elmesél, igazán követhetnék!
Az már igazán nem szép, e vitákkal úgy elfoglalni magukat, hogy nem figyelnek a kiskirálynőjükre… de ha esetleg Felséged nem hallgat el, végül csak eljut valami hozzájuk! És példát vehetnének, felséged milyen ámuló szemekkel hallgatja Dédnagyapa nevű alattvalót órákon át! Még az Apu nevű se ér nyomába, noha nagyon igyekszik. Ami igaz, az igaz, ő olyan jól tud bolondkodni. Mekkorákat lehet nevetni vele! Csak ne lenne néha olyan büdös. Minek iszik olyasmit, ami összeégeti a szájadat? Jujj, de rossz! Nem csoda, ha az Anyu nevű alattvaló is haragszik érte. Állítólag attól megy el az esze. Ha csak egy kicsit, az még nem baj, akkor lehet vele hülyéskedni, butaságokat csináltatni meg mondatni vele. Nagyi nevű alattvaló azt mondja, olyankor beteg. Az nem szabad kimondani, hogy rész… Jujj! Majdnem kicsúszott a számon!
Az alattvaló figyelmetlenségre akad jó orvosság. Kell egy kicsit hisztizni, sírni meg ilyesmi, s ha ez nem hat, hát egy kisebb esés az nagyon hatásos lehet. Mi ütött beléjük, nem lehet tudni, de az utóbbi időben elég sok a vita közöttük. Régebben nem volt ennyi. Vajon e háborús hangulatban még egy kiskirálynőnek is baja eshet? Sok esetben pont Felséged körül robban ki a vita, ez a legijesztőbb. „Miért engedted meg?” „Miért nem vigyáztál rá?” „Nem látod, itt van és látja, meg hallja?” stb. Vajon egy kiskirálynőt el lehet kergetni? Mint a mesében, hamuba sült pogácsával teli hátizsákot kötnek a hátadra, aztán le is út fel is út? Mégis az alattvaló az úr? Talán mégis jobb, ha Felséged igyekszik alattvalói kedvében járni, kiérdemelni a szeretetüket? De egyáltalán kiskirálynő vagy-e? Vagy csak egy kiszolgáltatott kisgyermek, akinek meg küzdenie szülei szeretetéért, nehogy világgá kergessék?
Árvaház… Egyszer hallotta ezt a szót. Vajon mit jelenthet? Valami nagyon csúnyát, abból amiként kiejtették. Anyu nem is akar beszélni róla, azonnal másra tereli a szót. Dédnagyapa! Ő mindent türelmesen elmagyaráz… Anyu ott élt, és nagyon rossz volt neki? Miért? Neki miért nem volt anyukája? És Apukája sem? És anyukája miért hagyta ott? És Apunak miért van nagytatája, ha apukája nincs? Mit jelent az, hogy meghalt? Én is meg fogok?
— Ne nyaggasd Dédnagytatát!
Na, tessék! Mégsem vagyok én kiskirálynő… Már kérdezni sem szabad… Nagyi miért zár ki engem? Úgyis tudom, most épp veszekedik Dédnagytatával! Na, erről jobb, ha nem érdeklődök többet. Vajon egyszer Anyu és Apu is meg fog halni és én is az árvaházba kerülök? Vagy ha nem leszek jó, és nem szeretnek majd többet? Akkor mi lesz? Akkor ők halnak meg, vagy én? Jujj… Kimondtam.
Nem szeretem az óvodában! Engem ott mindenki csúfol! És húzzák a hajamat! Meg amikor leesik a hó, megmosdatnak! Jancsika belökött a hóba! Petike beleharapott az almámba! S ha nyafogok… Ez otthon mindig hatásos módszer… Még meg is szidott az óvó néni! Nem akarok óvodába menni! Engem ott nem szeret senki! Nem akarok… Nem akarok! Otthon akarok maradni! Dédnagytata meséljen, Apu játsszon velem, Anyu vegyen ölbe, Nagyi mutassa meg hogyan süti a piskótát, és gyúrok én is egy kicsit, amit majd kisüt a nagy mellett! És vigyen az Állatkertbe, a bábszínházba, moziba, ahol rajzfilmeket vetítenek, a cirkuszba. Igen foglalkozzanak velem, mint amikor egészen kicsi voltam, és sokat vettek fel ölbe! És főleg menjünk kirándusba! Ott az erdőben, a réteken, dombokon olyan szép! Vannak madarak, lepkék, bogarak, minden zöld, van eper, mogyoró, gomba. Van, amelyiket én is ismerem már! Azt, amelyik olyan szép piros pettyes, azt nem szabad leszedni, az légyölő galóca és mérges! Ezt nem igazán értem, nem szokott kiabálni, mint Anyu… De azt is ismerem, azt a narancssárgát, amelyik a fenyők alatt terem, és ezért fenyőaljának nevezik. Azt le szabad szednem kézzel, ha előbb valaki megnézte. De nem szoktam hibázni! Milyen finom sütve egy kis túróval és szalonnával! Igen, a kirándusba lehet szalonnát is sütni, meg flekkent! A szalonnát én is forgathatom a nyárson, ha mellettem van valaki! Az olyan érdekes! És a kirándusba Anyu se igen szokott veszekedni se Nagyival, se Apuval. Csak egyszer, amikor kicsit elkóboroltam, és ezért Apu volt a hibás! Szegény kikapott miattam, de megbocsájtott! Ő mindig megbocsájt. Igaz, Anyu is neki. Akik szeretik egymást, azok mindig megbocsájtanak egymásnak? De engem az óvodában nem szeret senki! Nem akarok óvodába menni! Nem akarok…!
Na, kiharcoltam! Mégis jó a nyafogás valamire. Csak eléggé kitartóan kell csinálni. Mégsem veszett el minden. Elvisznek abból a hülye óvodából! Jujj! Ezért a szóért nagyon haragszik Nagyi! Vajon hányszor kell kimondani, hogy… És honnan tudja, hányszor mondtam? Vajon számolja? Én is tudok már: Egy, kettő, három… sok! Nem értem, miért nevetnek ezen a felnőttek. Ja, még van az öt is. Szóval holnaptól másik oviba járok majd, ahol csupa jó fiúcska és kislány jár, és kedves fiatal az óvó néni… Nem értem, attól miért kedves, ha fiatal. Nagyi is öreg…
Azt ígérte, ott csupa jó gyermek van ebben az oviban! Nem igaz! Itt is húzzák a copfomat! S amikor nyafogtam, csúfolkodni kezdtek. „Síró-bőgő-masina!” Igen, ilyeneket mondtak, és újjal mutattak rám. Akkor miért mondta Nagyi… Igaz, Apu is szokott ígérgetni. Sőt esküdözni. „Soha többet!” Ez vajon hazugság? Nem, olyant a felnőttek nem szoktak. Apu pedig nem rossz, nem tudom, Anyu miért mond ilyeneket. Vajon ez is hazugság? Akkor miért mondják nekem: „Nem szabad hazudozni?” Szóval a felnőttek elég érthetetlenek. Én nem akarok megnőni! És óvodába se akarok járni! Ha ilyenek a jó gyerekek, én nem akarok! Csak Áronkával szeretek játszani. Ővele olyan jó, akár nálunk vagyunk, akár Enyedi néniéknél. Olyan kár, nincs mindig itt, csak néha látogatja meg a nagymamáját. Nem értem, miért nem lakik ő is egy házban a nagymamájával, mint én. Akkor többet játszhatnánk együtt. Vele jó. Főleg, amikor Apu megengedi, hogy kacsázzunk, vagy Bomb Jack-ezzünk a számítógépén. Nagyi haragszik érte, mert állítólag sok pénzbe került. Pedig én ügyelek. Apu megmondta, nem szabad püfölni a billentyűket, meg valami formátcét meg nem tudom mit, de én olyant nem csinálok, és Áronka sem. Nem szabad, és nem is tudjuk, hogyan kell. Olyan izgi, még Apu sem olyan ügyes, mint mi ketten. Az utóbbi időben már Áronka sem ér utol. Azt szeretem a legjobban, amikor új rekordot érek el, és akkor beírhatom a nevemet. U-N-I-G-E. A sajátomat már meguntam. Ma beírtam A-N-Y-U, A-P-U, N-A-G-Y-I. Dédnagyapának miért van olyan hosszú neve? Holnap úgyis beírom.
Nem akarok oviba menni! Utálom az ovit! Az óvó nénit nem, ő meg szokott védeni, ha bántanak. S mindig megdicsér. Ezért mindig próbálok ügyes lenni. Ha ő nem fog szeretni, mi lesz velem az oviban? Nagyinak is mindig elmondja, ha szépen mondtam a verset, ha szépen rajzoltam, vagy tudtam valamit. Ő pedig aztán boldogan meséli mindenkinek. Anyu és Apu is örvend olyankor, és ők is büszkék rám. Lilla néninek is meg kellett mutatnom, hogy le tudom már írni a nevem, pedig még csak négy és fél éves vagyok.
Anyu valamiért nem örvendett, amikor Apu mutogatta nekem a betűket, de most már ő is büszke, mert tudok olvasni. Pedig nincsen abban semmi ördöngös. Ha valaki jön hozzánk, mindig odatesznek, mutassam meg, és a nénik-bácsik hitetlenkednek. Nem is tudom, ki dicsekedik ezzel a legtöbbet. De azzal, hogy számolni tudok, arra biztos Apu. „Rám hasonlít!” mondogatja, Anyu pedig azt: „Annyira büszke vagy rá, hogy nem lehet egy szaros bottal felérni az orrodat!” De ezt kedvesen mondja, még ha csúnya szó is van benne. Nem úgy, mint amit esténként kiabál neki. Pedig én annyira igyekszek jó és ügyes lenni, hogy büszkék legyenek rám, és szeressenek… Mégis mindig összevesznek miattam. Legalább annyi mindig elhangzik: „a gyerek előtt…”
Ma nemcsak én sírtam az oviban. Krisztinka, a kiscsoportból még jobban. Az óvó néni sokáig ölben tartotta, és beszélt hozzá, mi pedig csendben kellett legyünk. Az utcán voltunk sétálni, és véletlenül szembementünk az apukájával, aki elhagyta őket. Krisztinka odaszaladt hozzá, és belekapaszkodott a kezébe, s azt mondta neki: „Édesapa, gyere haza!”, ő pedig azt mondta neki, „Nem vagy az én kislányom, mondd meg anyádnak, mutassa meg neked azt, akivel csinált!” Az anyukája délben sokáig beszélgetett az óvó nénivel. Ő is sírt… Szóval én ezt nem értem, valakinek az apukája, hogyhogy nem az apukája? Egyszer nekem is ezt mondják majd? Nem értem, Nagyi miért lett mérges, amikor megkérdeztem, s miért mondta, ez nem nekem való? De hát én szeretném érteni. Mert az én szüleim is veszekednek, egyre többet, és félek. Nagyon.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
