3. A harmadik, sorsdöntő találkozás
Elbeszélésemnek talán legsötétebb részéhez érkeztem. Anita elhagyott. Ez katasztrófa volt számomra, egy végtelennek látszó alagút. És akkor még nem tudtam, hogy a végén ott lesz az árnyéktalanul ragyogó fény… Nem volt más lehetősége, véglegesen megromlott a kapcsolatunk. Féltékenységgel gyötörtem, és — lehet, hogy éppen ennek hatására — valóban le is feküdt egy kollégájával. A férfit találkozóra hívtam egy presszóba. Egy kisebbfajta óriás volt, nálam jó egy fejjel magasabb. De ez nem gátolt meg abban, hogy megfenyegessem: „Csaba, ha még egyszer rá mersz nézni Anitára, kitekerem a nyakadat”. A férfi nagy mancsa remegett, amikor kicsi, de erős kezemmel megszorítottam.
A kapcsolatunkat úgy sikerült elrontanom, hogy március elején ismét megkértem Anitát, egy időre költözzünk szét, mert ki akarom próbálni, „tudok-e még hódítani”. Már vagy fél éve nem volt közöm más nőhöz, így jött ez az ötlet. Utólag nem nehéz kitalálni, hogy ki sugalmazta. Az is kapóra jött, hogy — nem éppen jutalomból, de — két hét alkotói szabadságot kaptam a Képes 7-től, pontosabban a Lapkiadó Vállalattól. Egy Római parti alkotóházban tölthettem, ahol a hűvös tavasz miatt tök egyedül voltam az egész alkotóházban — bár fűtés nélkül, és néha egy kicsit fáztam. De ez az üres, hatalmas villa kibővítette a lehetőségeimet a nők felszedésére is, hiszen ide hívhattam meg áldozataimat — bár kissé hűvös volt. Vittem magammal egy kis írógépet is, de két hét alatt egy rendkívül rossz versen kívül semmit sem termeltem. Csak úgy puszta kísérletező kedvből belekóstoltam a vegetarianizmusba is. Majdnem egy teljes napig kibírtam, hogy ne egyek húst.
Rövid időn belül három lánynak csavartam el a fejét. Utána mindig rosszul éreztem magam, és Anitához mentem vigasztalódni, akit általában egy nagy üveg vodka társaságában találtam otthon. Szeretkeztünk, én megnyugodtam; utána megint szeretkeztünk, és én megint megnyugodtam, etc. És folytattam a csajozást; ő pedig továbbra is az alkoholizmusba menekült. A következő ötletem az volt, hogy névnapomon, március 24-én tartsunk egy nagy bulit nála, mert az ő lakása sokkal nagyobb az enyémnél (régi bérházban egy jókora négyszobás volt), és ezzel a záróakkorddal fejezzük be a „különélés szimfóniát”, aztán folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
A házibuli már kezdettől fogva nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna. Amikor megérkeztem, azt vártam, hogy az ajtóban Anita a nyakamba fog borulni, mint egy háborúból megtért győztes katonáéba, de ez nem történt meg. Azt hiszem, ő meg azt várta volna, hogy én boruljak az ő nyakába, mint hűséges „Pénelopé”-jáéba. Ráadásul két lányt elhívtam azok közül, akiket újonnan „hódítottam” meg. Nem tudom, a többiek hogy élték meg: nekem nyomasztóan rossz buli volt.
Ezután Anita visszaköltözött hozzám, de valami gyökeresen megváltozott. Hiányérzetem támadt, mintha nem kapnám meg ugyanazt az odaadást, amit tőle már megszoktam. Amikor pedig szóba hoztam közelgő házasságunkat — mert ezt már korábban május 9-re, öccse születésnapjára tűztük ki —, valami érthetetlen dolog történt. Anita azt mondta, hogy ezzel most várnunk kell, hogy a kapcsolatunk most nem tart ott… nem is értettem, mit beszél. Rettenetesen felháborodtam, és innentől kezdve féltékenységi rohamaimmal kínoztam.
Feltehetően így kergettem be kollégája vigasztaló karjai közé. Nem egyszer előfordult, hogy amíg elmentem otthonról, bezártam őt a spájzból kialakított WC-be. Ez volt az egyetlen helyiség a lakásban, amit csak kívülről lehetett zárni-nyitni. Ezt ő a maga flegmatikus módján fogadta, tudván, hogy az ellenállásnak úgysincs értelme: egyszerűen csak bevonult alkalmi zárkájába és mindig vitt be magával egy könyvet. Akkor én még azt sem tudtam, hogy ez a könyv a Biblia volt. Ez is csak két évvel később derült ki.
Hogyan jutottunk idáig? Pedig végig annyira meghitt volt a viszonyunk, hogy gyakran együtt olvastunk könyveket. Ezt még senki mással nem csináltam életemben se előtte, se utána. Együtt olvastuk például Kurt Vonnegut Macskabölcső-jét. Együtt lelkesedtünk saját macskáinkért, először Bömbi-ért, aztán társáért, Kormiért, akik szintén rész vettek a közös könyvolvasásokban. Bömbi azzal, hogy háromhónaposan folyamatosan be nem állt a szája. Ezért nevezte el Anita Bömbinek. Amikor pedig kicsit prüszkölt, ijedten kérdezte: Lehet, hogy bömbeteg? Az egyetlen probléma az együttolvasással az volt, hogy Anita annyival gyorsabban olvasott, mint én, hogy mire én egy lap aljához értem, ő már lerágta összes körmeit. Az első ember volt életemben, akit hibáival együtt is szeretni tudtam — már olyan dolgokra gondolok, amik az én szememben hibának minősültek. Említettem már, hogy ő flegmatikus — én meg — talán — szangvinikus vagyok. Ezért — amíg mindenestül meg nem szerettem őt, mint külön élőlényt, kiborultam attól a fajta nyugalomtól és lazaságtól, hogy képes volt elaludni zokni-lehúzás közben, a fotelban. Vagy, hogy amikor fürödni ment, egy deszkát tett keresztbe a fürdőkádon, amire felpakolta a szükséges holmikat: ennivalót, könyvet, ki tudja mit még. Ugyanis órákig fürdött. Közben persze újra meg újra forró vizet töltött a kádba. Aztán rendszerint ott is elaludt, én ébresztettem föl. Ezektől a dolgaitól eleinte teljesen kiakadtam, de később talán ezeket szerettem benne a legjobban. És amikor hajnali versírás közben felpillantottam az íróasztalomról, melegség járta át a szívemet, Anitát látva, aki félig levetkőzve alszik egy fotelben, lelógó kezében fél pár zoknival.
Próbált megszökni tőlem, de mindenhol megtaláltam, és visszasírtam magamhoz. Egyik ilyen alkalommal édesanyjánál próbált elbújni előlem, Horányban, ahol még soha nem jártam. Illetve a nyaralófaluban voltam már, mert ott veterán kommunista nagyapámnak és antifasiszta harcostársainak volt ott egy telepe, egy-egy kis nyaralója. De magában a faluban még nem.
A következőképpen történt: néhány álmatlan éjszaka után, egy zaklatott, neurotikus reggelen, alvajáróként elmentem a Nyugati pályaudvarra, és jegyet váltottam a vonatra. Mint egy távirányított robot, leszálltam egy állomáson, átmentem egy komppal a Duna másik oldalára, és némi séta után becsöngettem egy kertes házba. Jól értsétek, amit mondok: nem csöngettem be kertes házakba, nem kérdezősködtem, hogy vajon itt lakik-e valahol P. Anita, hanem odamentem egy ismeretlen kertkapuhoz és becsöngettem. Azért mondom, hogy olyan voltam, mint egy robot, mert a lelkemben nem volt szomorúság, megbánás, vad vágyak, egyéb érzelmek — semmi. Mintha csak egy élő test lennék, akit valaki irányít.
Anita édesanyja jött ki, és közölte, hogy nem tudja, leánya merre lehet. De Anita is kijött. Kimentünk együtt a hajóállomásra, leültünk beszélgetni. Nem tudom, sírtam-e már valaha — előtte vagy utána — olyan elkeseredetten, mint akkor. Együtt sírtunk, és én átéltem azt, amiről egyesek azt hiszik, hogy csak szavakban létezik: hogy mindjárt megszakad a szívem. Szó szerint igaz volt, hogy nem tudtam nélküle élni. „Niobé módjára könnyé váltam”. Ő is sírt, közben engem vigasztalgatott, simogatott. Mindent megígértem, szinte megátkoztam magam, ha még egyszer, akár csak kisujjal is bántani merészelném, és könyörögtem, hogy bocsásson meg nekem, jöjjön vissza hozzám. Anitában is elhallgattatta a józan észt a szerelem, a szeretet. Összecsomagoltuk kis holmiját, és nevetve, kéz a kézben, bizakodva szálltunk fel a hazafelé induló kompra.
De semmi sem változott. Ugyanaz a kibírhatatlan, elviselhetetlen zsarnok maradtam. És még ráadásul ezt éreztem is, lelkiismeret furdalásom is volt miatta, de nem tudtam változni, változtatni a hozzáállásomon. A bennem kialakult szeretetet elnyomta, vagy inkább felváltotta a birtoklásvágy és a féltékenység. Anitának egy óvatlan pillanatban újra sikerült megszöknie. Görögországba menekült. Két hónapomba telt, amíg megtudtam, hogy apja segítségével Tesszalonikibe jutott, ott kapott szálláshelyet egy ismerősnél, és állást is talált. (Meg később férjet — de ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz egy 4. része.) Oda már nem tudtam utána menni.
Nekem gyötrelmek között teltek a napjaim. A Képes 7-től már kirúgtak, mert alkoholt reklámoztam a Blaha Lujza téri fényújságon. Akkoriban ez még tilos volt. Mármint nem kirúgni, hanem szeszesitalt reklámozni, és én ezt jól tudtam. Én szerkesztettem a hetilap reklámjait is. Én voltam egy személyben az olvasószerkesztőség, a rádió-, újság- és fényújság-reklámokért felelős munkatárs. Igazából ez csak ürügy volt: szerintem valójában nem egy ártatlan alkohol-reklám miatt tették ki a szűrömet, hanem mert ennek kapcsán behívattak a főszerkesztőhöz. Már első látásra múlhatatlan ellenszenvet éreztem iránta. Ha lenne ilyen szó, azt mondanám, hogy első látásra beleutáltam ebbe az emberbe. Azt hiszem valami olyasmit mondtam neki, hogy egy ilyen pozíciót, mint az övé, bárki be tud tölteni, próbálja ki, mi lenne, ha egyszer dolgoznia kellene. Lehet, hogy kevesebb él, és több malícia volt abban, amit mondtam, mert semmit sem tudott válaszolni; és csak azon aggódtunk a szobában lévő többi kollégával együtt, hogy meddig tarthat még a fején a vörösödési folyamat, és esetleg nem fog-e felrobbanni. A mutatóujja azonban még működött, és félreérthetetlenül nekem jelezte az irányt a „kijárati ajtó” felé.
A kmk: A Közveszélyes Munkakerülőkre vonatkozó törvény szerint az államszocializmusban, akinek több mint három hónapja nem volt munkahely megjelölve a munkakönyvében és a személyi igazolványában, az büntetendő volt. Velem ez gyakran előfordult, és akkori extravagáns megjelenésem miatt még gyakran igazoltató rendőrök hol úgy szóltak hozzám — az igazolványomat böngészve —, hogy „Jó napot, művész úr!” — hol úgy, hogy „Te koszos csirkefogó, miért nem mész el dolgozni?!” Tehát az úgynevezett kmk miatt szükségem volt arra, hogy három hónapon belül valami legyen a munkakönyvemben; meg egyébként is mindig szerettem a fizikai munkát, mert utána agyilag kipihenten, alkotásra készen érkeztem haza. Egyik barátom, Fórizs Petár mondta, hogy a bátyjának van egy alpinista kőműves brigádja, ha gondolom, szól neki, hogy vegyen fel. Úgyhogy felvettek Tojás brigádjába. Csak abba nem gondoltam bele, hogy mi is lehet valójában ez az alpinista kőművesség. Miután az első gimnáziumomból kirúgtak, sokszor dolgoztam már kőművesekkel, az pedig valahogy nem járta meg az agyamat, hogy nekem már egy sámlin állva is tériszonyom van. Az első nap, munka előtt lementünk egy pincébe reggelizni. A társaság nagyon bizalomkeltő volt; értelmes fiatalok, nem az az alkoholista, életunt egymást is csak kényszerűségből elviselő csapat, amilyet más kőműveseknél tapasztaltam.
Tojás egy mackós külsejű, hatalmas kiterjedésű srác volt. Rendkívül lassan és tagoltan beszélt, ami csak azért nem volt rettentően vicces, mert legalább ennyire idegesítő is volt. Alig lehetett kivárni, amíg szépen tagoltan kimondja a mondat végét, amelynek teljes tartalmát a hallgató már régen összerakta. Ezzel furcsa ellentmondásban észjárása az átlagnak megfelelő, sőt inkább gyors, és tökéletesen tiszta volt. Kedves, jópofa fickó volt, és nagyon jó, kicsit atyáskodó főnök, pedig nálunk csak alig néhány évvel idősebb. És vér profi a szakmájában. Az első hetekben annyira összebarátkoztunk, hogy elmentem vele egy Sotokan edzésre, ahová ő már régóta járt. Földvári, egy egykori világbajnok volt az edzőnk, aki bennem valami tehetséget látott, és rögtön a barnaövesekkel állított edzésrendbe és küzdelembe, ami nem volt nagyon kellemes, mert elég sok pofont kaptam.
Még nem rég jártam, amikor Tojással állított párba, aki ugyan még nem volt barnaöves, de legalább kétszer akkora, mint én. Ez csak egy formagyakorlat volt. Az első körben előre haladva egyikünk ütött, a másik védte, aztán elérve a terem falát ugyanez visszafelé. Nagyon kellett koncentrálnom, mert Tojás iszonyú lassú volt, én meg gyors. Ha ő betalált, az nagyon tudott fájni. Ezért a vége felé, amikor lankadni kezdett a figyelmem, már régen kivédtem az „ütését”, mielőtt valóságosan is megérkezett, és hatalmas ökle az államon landolt. Nagyon bedühödtem, és nem is eresztettem ki a haragomat a következő formagyakorlatig, ahol a hátsó ember egy zsámolyt tartott maga elé, az első pedig rúgott „testre” (vagyis a zsámolyra); és így kellett volna haladni faltól falig. De — mondom — be voltam dühödve, és szegény Tojást úgy felrúgtam zsámollyal együtt, hogy keményen hanyatt vágódott. Földvári, akinek a Sotokan szellemi alapja is fontos volt, azonnal eltiltott az egyesületből; ami még rosszabb, hogy Tojással való bimbódzó barátságunk is megsínylette a dolgot.
Szóval visszatérve a legelső alpinista kőműves munkanapomhoz, már itt kiderült, hogy szinte baráti viszonyban vannak egymással a munkatársak. Később világossá vált, hogy ennek itt így kell működnie, hiszen egymástól függ az életünk. Érdekesek voltak az új munkaeszközök is, amelyekkel ismerkedtem. Nagy teherbírású kötelek, karabinerek, védősisak — szóval minden nagyon bíztató és izgalmas volt. Aztán felvonultunk egy négyemeletes régi bérház tetejére, padlásterére. Itt már kevésbé éreztem magam otthonosan, főleg, amikor néha lenéztem a húsz méterrel lejjebb maradt, maltert keverő Jorgoszra. Természetesen kaptam eligazítást Tojástól, hogy mindig be kell kötnünk magunkat, mire kell vigyázni, mennyire fontos, hogy odafigyeljünk egymásra; és első lelkesedésemet lehűtve kikötötte, hogy két hétig nem „lóghatok be”. Vagy lent keverek és húzom fel az anyagot, vagy fent adogatom, és egyelőre csak megfigyelem, hogy ők hogy dolgoznak. Első megrázó élményem az volt, amikor „Piroska”, meg még valaki közeledtek felém a tetőcserepeken keresztül lépkedve, anélkül, hogy kötelek lógtak volna a derekukon. Torkom szakadtából üvöltöttem rájuk, hogy „Miért nem vagytok bekötve?!” Még jó, hogy csak röhögtek rajtam — nem származtak ijedős családból. Tojástól megkaptam az első szidásomat, és büntetésből leküldött egész napra maltert keverni. Onnan sem volt kellemes látni a madártávlatban dolgozó kollégákat, ráadásul Jorgosszal együtt is alig bírtuk kiszolgálni őket anyaggal, mert itt a munkatempó is kicsit húzósabb volt, mint egy natúr kőműves csapatnál. De épp ezért is volt jó: Ezek a fiúk szerették, amit csináltak, nem a sör volt az örömforrás, hanem a munka.
Természetesen a szeszes italok fogyasztása szóba sem jöhetett. Aztán elérkezett a rettegve, mégis várva várt második hét vége, az első „belógásom” napja. Egy régi négyemeletes ház elég nagyra tud megnőni, de ez semmi ahhoz képest, amikor az ember — természetesen a derekánál biztonságosan rögzítve egy 1,4 tonnára biztosított kötéllel, meg minden elméleti tudnivalóval felszerelve — lenéz egy kb. 25 méter magas tűzfal tetejéről; ahol meg kell fordulnia, és ráülnie egy keskeny deszkára, egy vödör anyaggal, meg egy fánglival, spaknival. Sosem voltam gyáva ember, de ebben a pillanatban bárkinek elhittem volna, hogy az vagyok. Mindegy, az első néhány percen valahogy túlvonszoltam magam (hányás nélkül!), és igyekeztem csak az előttem lévő falfelületre nézni, nem lefelé, aztán lassan, nagyon lassan, mégiscsak közeledett a drága anyaföld. Nem tudom, milyen lehet egy űrhajósnak visszaérkezni a földre; én szívem szerint leborultam és megcsókoltam volna a talajt, amikor végre leszálltam a „hintámról”.
A következő munkánk egy kicsit nehezebb volt. Egy hatvannyolc méter magas kéményt kellett kívülről rendbe hozni. Már ránézni is rossz volt a nálunk negyvenszer magasabb építményre, mint munkadarabra. Én amúgy is egyre depressziósabb lettem Anita hiányától, már „visszarendeltem” magamhoz előző élettársamat is, mert nem tudtam elviselni a magányt — és nem tudtam, hogy ezt ő sem fogja enyhíteni. Munkatársaim látták rossz hangulatomat, próbáltak egyenesbe hozni, viccelődéssel is, meg némi lelkizéssel is, de hasztalan. Még csak azt sem árultam el nekik, hogy mi bajom van. Elkezdtek aggódni értem, és ez itt nem csak humanizmus volt: a csapatnak összehangoltan kellett működnie. Szerencsémre az első napon Jorgosz, aki nem nagyon szeretett „belógni”, túlemelte magát valami száznegyven kilós súllyal kondizás közben, ezért egy üres vödröt sem bírt el, ami eléggé mulatságos volt comb vastagságú bicepszeit tekintve. Szerencsémre, mert így az első napon lent maradhattam anyagot keverni. Mivel másnap Jorgosz már bírta a munkát, ezért nekivágtam a 68hatvannyolc méteres kémény megmászásának. Azt hiszem, ez volt a második alkalom életemben, amikor ha valaki gyávasággal gyanúsít, elismertem volna. De nem szóltam egy szót sem, igyekeztem együtt dolgozni a többiekkel.
Éjszaka Maci — Anita előtti és egyben aktuális élettársam — ébresztgetett. Kétségbe volt esve, hogy miért üvöltök álmomban. Ugyanis visszatérő álmommá vált, hogy zuhanok, és gondolom, ezt kívántam akusztikusan is kifejezni. Amikor Maci felébresztett, én megnyugodtam, és aludtam tovább. Ő nem annyira. Az Anitával töltött időszakot is beleszámítva már négy éve várt rám. Végül kimondta: ha május közepéig nem veszem el feleségül, akkor közöttünk mindennek vége. Nem akartam, hogy elmenjen; jobb volt vele, mintha egyedül lennék, de a kitűzött határidő napján is csak azt tudtam mondani, hogy még nem tudok dönteni. Így Maci csomagolt, és elment. (De ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz egy 5. része.)
A brigáddal ismét egy régi négyemeletes házat kaptunk, ez már nekem is könnyebben ment, mint a kémény. Csak az volt a baj, hogy minden tetőcserépre rákarcoltam egy tégladarabbal, hogy Anita. Tojás észrevette, és úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy leugorjak — kirúgott a csapatból.
Magamra maradtam. Magamra az egész napos gyötrő hiánnyal, fájdalommal, az Anita nélküli élettel, a teljes érdektelenséggel, az élet hiányával, a hiány életével. Egyre jobban beszorultam a lakásomba, egyre többet feküdtem, olvasgattam, sajnálgattam magam. A közérzetem tartott a mínusz végtelenhez. A közeli élelmiszerboltba betérvén, úgy láttam magam kívülről, mintha egy csontváz lennék, amelyről hiányzik a hús. Többé nem mentem le a boltba se. Heteken át „zuhantam”, és már nemcsak a lakásból, de az ágyamból se nagyon másztam ki.
Egy régi barátom, Barta Gyuri — örökké áldassék az ő neve — nem sokkal azelőtt tért meg, és telehordta a lakásomat Bibliával, meg ehhez kapcsolódó könyvekkel. Például a „Jézus beszédei”-vel. Jézust nagyon jó, eredeti filozófusnak tartottam, főleg emiatt a „szeretet-dolog” miatt. Viszont magát a Bibliát szadista papok rémálmainak láttam, és ezt meg is mondtam Gyurinak. (Ez — visszagondolva — azért lehetett, mert mint egy bármilyen szépirodalmi művet, az első laptól az utolsó felé haladva akartam elolvasni, és hát — ismerjük el — Mózes könyvei eléggé pirosak a vértől, ráadásul nemcsak állatok vérétől.)
A külvilág is úgy viselkedett, mintha egy koporsóban volnék, senki sem jött hozzám. Már kezdtem leszokni az evésről, csak feküdtem, és olvasgattam. Néhány hét után éreztem, hogy közeleg a vég, lassan meg fogok halni. Eszembe jutott egy könyv, pontosabban egy rész a Bibliából, amit nem értettem, és az a rögeszmém támadt, hogy mielőtt meghalok, ezt még szeretném megérteni. János evangéliumának elejéről van szó. Hogy tudniillik „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett”. Ez még csak amolyan felvezetése János mondanivalójának, de már ebből sem értek egy kukkot sem. Odamásztam a könyvespolchoz, és egy Bibliával vonszoltam vissza magam az ágyamba.
Visszafeküdtem, és jól felpárnázva a fejemet felnyitottam a könyvet János evangéliumánál — pontosabban evangyéliománál, mivel egy Károli Biblia akadt a kezembe. Elkezdtem olvasni az éjjeli lámpa fényénél: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett”. Nem tudom, meddig jutottam, de úgy rémlik, nem sokkal, vagy éppen semennyivel sem tovább. Egy fénytömb közelített a lakásom ablakához, és akadálytalanul bejött a szobába. Felemelt engem az ágyról, sőt inkább feldobott, állva találtam magamat.
Sajnos csak eddig a pontig emlékszem arra, hogy mi történt, pedig nagyon szeretnék emlékezni a továbbiakra, és megosztani veletek. A következő dolog, amire emlékszem már néhány nappal később történt. Munkát kértem és kaptam az Állami Könyvértékesítő Vállalatnál. A Madách téren volt egy kis pavilon, oda hordtam ki a könyveket kézikocsival vagy dobozban, és árusítottam őket. A kollégám, H. Tibor egy magas, morózus, álmatag, mindig rosszkedvű izraelita ember, nem óhajtott velem semmilyen közelebbi kapcsolatba kerülni, pedig szimpatikus volt nekem. Mint bennfentes, aki már évek óta dolgozott ebben a bódéban, közölte velem a feltételeit: nem váltásban, napi négy órában fogunk dolgozni, ahogy a munkaadónkkal megállapodtunk, mert ő egyedül szereti csinálni, és pont azért kért kollégát, mert szeretné, ha minden második napja szabad lenne. Leosztotta nekem a lapokat, ismertette a szabályait, amelyeket rám osztott, például, hogy minek hol a helye, meg hogy a könyveket mindig én fogom elhozni — nem túl messziről, a Puskin mozi mellett volt a központunk és a főnökünk — egy kézikocsival, és majd ő megmondja, hogy melyikből hozzak és hány példányt. Engem mindezek a körülmények cseppet sem érdekeltek, talán csak Tibor lekezelése, főnökösködése bántott; de még inkább távolságtartása esett rosszul. De semmi nem tudott igazából nyomasztani, mert alig fértem a bőrömbe: röpködtem a boldogságtól.
Egyedül maradtam hát a könyvekkel, jókkal, rosszakkal vegyesen, nagy örömmel szolgáltam ki a vevőket, minden ember látása szeretettel és örömmel töltött el. Talán ezért is történt, hogy iszonyatosan megnőtt az üzlet forgalma, hiszen minden arra jövőt megállítottam, és megpróbáltam beszédbe elegyedni vele. És fél méterrel a föld fölött röpködtem a boldogságtól. Minden vevőnek igyekeztem elmondani, hogy Isten itt van velünk, próbáltam megosztani, átadni túláradó örömömet, és közben ügyesen ellátni a feladatomat: kiszolgálni a vevőt a kért könyvvel, és azt szépen becsomagolni, ahogy Tibor megtanította. A kért könyvet nem volt mindig könnyű megtalálni, főleg ha nem a néhány napja elhozottak között volt, vagy olyan rendben helyezkedett, amely számomra nem logikus. Tibor ellentmondást nem tűrően határozta meg, hogy mit hova kell tenni, és hol kell elhelyezni az „újdit”, az újdonságokat.
Az emberek többsége nem nehezményezte túlcsorduló örömömet, én pedig örültem a nagy forgalomnak, a belváros szívében; annak, hogy minél több emberrel beszélgethetek, elujjonghatom friss élményemet annak, aki hajlandónak mutatkozik meghallgatni. Ez az öröm még évekig tartott bennem, keresztény terminussal nevezhetem tűznek is. Mindenkiért imádkoztam, ha például valaki, panaszkodott, hogy fáj a feje; gondolkodás nélkül rátettem a kezemet, és kértem Istent, hogy gyógyítsa meg. És működött. Édesanyámmal is így tettem, akivel előtte évekig nem álltam szóba, mert tizennégy éves koromban hagyta, hogy mostohaapám kirakjon otthonról. Aztán ez az első tűz alábbhagyott bennem; és mindmáig, nap, mint nap újra meg kell küzdenem Isten szeretetéért, mármint azért, hogy Ő bármennyire is Jó, Kegyelmes, és Megbocsájtó, én mégis tudjam őt szeretni. És hogy kapcsolatban tudjak maradni Vele.
Ezek voltak a megtérésemhez vezető események. De önmagamnak és minden olvasómnak figyelmeztetésül egy Oswald Chambers (ha jól tudom XIX. – XX. századi lelkész) egyik intelmével szeretném befejezni ezt a visszaemlékezést a „Krisztus mindenekfelett” c. munkájának október 9-i lapjáról:
„Krisztus váltsága nem élmény, hanem Isten nagy tette, amit Krisztus által véghezvitt, és nekem erre kell építenem a hitemet. Ha hitemmel élményeimre támaszkodom, teljesen írásellenes kegyességre jutok. Elszigetelten élek és szememet saját tisztaságomra szegezem. Őrizkedj attól a kegyességtől, amelynek nem az Úr engesztelő műve az előfeltétele”.
Köszönöm, hogy meghallgattatok. Isten áldjon meg benneteket, és kívánom nektek, hogy ’örömét lelhesse abban, hogy jót tehet veletek’.
(soha nincs) vége…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bogár Gábor
