Kezeim közé rekedt szavak,
amiket nem mondtam ki,
mert elszámoltam tízig
vagy egyszerűen
elharaptam.
Ujjaim között lerakódott félelem
szörnyeteg alakban nyit rám minden éjjel,
és fent vagyok,
nézem a szemét,
ahogy benne ragyog
minden gyenge pontom.
És felcserélődnek a nappalok
meg az esték,
hogy csak testem indítja el a kávé,
a lélek marad,
ha szabad, ha nem,
önkontroll az úr,
ne mondjak rosszat,
hogyha félek
vagy dühös vagyok,
csupán rejtsem el
hasamba a bajt,
és majd otthon összekuporodva
sírjak, fáj.
Pedig nem muszáj,
de a fülemben visító
zaj
nem hagy beszélni.
A legnagyobb félelem
mindig a szívünket cirógatva
hangtalanul becézi önmagát.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.11. @ 20:49 :: Tóth Zita Emese
