Válogatós Fáncsi
Lisznyópatak egy kis székely falu a Keleti-Kárpátok tövében. Amolyan világ végén van, hiszen a falu határában véget ér az út. No, nem az aszfalt, az odáig sem vezet, csak Lisznyóig. Innen már erdészút se visz tovább. Még termelő szövetkezet se volt e faluban, az átkosban.
Balog Mihály és felesége, Sára itt élte le küzdelmes életét, a székely találékonyság túlsegítette őket az életnek minden hullámvölgyén. A szorgalmas a természet ölén mindig megtalálta, mivel pótolja azt, amitől az időjárás, a rendszer, vagy valamely járvány megfosztotta. Egy dolog nyomta csak a lelküket. Egyetlen fiúk, Pista többre vágyott, s távol a szülői háztól kereste boldogságát. Magyarországra nősült. Nagyon üres lett a ház.
A három unoka ritkán látogatott haza, aztán még ritkábban. Nagy volt olyankor az öröm, de rövid. Jött a napok számlálása újabb két-három évig. Sára egyszer meglátogatta fiát, Mihály nem tehette. Nem lehet a gazdaságot másra bízni. S az a sok utazás… szóval, nem vénembernek való. Aztán, ahogy az unokák nőttek, egyre gyakrabban töltötték máshol a szabadságot. A rendszerváltással sok új lehetőség nyílt meg előttük. A ház még üresebb lett. Gyurka, a legnagyobb meg is nősült. Már úton volt a gyermek, amikor csúnyán összeveszett feleségével, Rékával. A válóperen még jobban. Nehéz a másikat elengedni, ha szereted még a lelked mélyén. Amikor szerelmes leszel, szentté avatod, s ennek az elvárásnak nehéz megfelelni. S minél magasabb a piedesztál, annál nagyobb a bukás róla, s annál nagyobb a csalódás az „isten(nő)ben.”
Ritka esetben szól bele pozitív módon a törvény az emberek, főleg a párok életébe. Ezúttal a láthatási jog és Fáncsi adta meg nekik az esélyt. Gyurkára sok rosszat lehetett aggatni, de azzal nem vádolhatták, hogy akár elválva is nem jó apa. Imádta kislányát, a Holdat is lehozta volna számára, s akár betegeskedett, akár valamire szüksége volt, a föld alól is előkerítette. Gyurka a láthatási jog által biztosított napokon túl is megtalálta a módját, hogy lássa az ő kis kökényszeműjét, aki mindig örömujjongással fogadta, s első szava is az volt, hogy Apa… Rékából ez eleinte csak a benzint a tűzre váltotta ki, ugyanis az olaj az nem jó hasonlat. Aztán a benzint fokozatosan gázolaj váltotta fel, majd egyre kevésbé gyúlékony anyagok… Újra összeházasodtak.
Nagy volt a szívfájdalom az idős Balog családnál, hiszen erre a második esküvőre még az öreg Balog Mihály is el szeretett volna menni, annyira kívánta látni dédunokáját. Ez a vágy még arra is rávette volna, amire még nem akadt példa, hogy gazdaságát néhány napra rábízza a komára. Ám Sára ágynak esett, s egyikük sem tudott elutazni. Bizony ebben a korban már nem meglepő, ha lötyög az ember szíve. Hála a modern orvostudománynak, az asszony hamarosan felépült, s szíve csak egy dologra vágyott, hogy lássa Fáncsikát. Gyurka emlékében is éltek egykori vakációi a csendes kis székely faluban, Réka pedig újabb nászútjukról álmodozott… Be kell ismerni, egy kisgyermek néha gát is… a kettőt jól össze lehetett kötni. Aztán elmennek együtt is szabadságra, közös „család”-útra.
Mindenki meglepetésére Fáncsika könnyen belement a lisznyópataki nyaralásba szülők nélkül. Elég barátságos, könnyen barátkozó gyermek lévén, nem élt benne a legtöbb gyermekkel vele született félelem: távol lenni Anyukától. Tavaly már Apuval volt szabadságon, Anyu nélkül, a horvát tengerparton, a nagyszüleinél is szívesen ottmaradt. Egy baj volt vele csak. A válás körüli hercehurca miatt mindenki térden könyörgött kegyeiért, s az elkényeztetett kislány bizony elég válogatós lett.
Gyurka hiába nyugtatta feleségét, hogy olyan szakácsnő, mint nagymamája még nem termett kerek e földön, s hiába hagyott ott listát Fáncsika által kedvelt és nem kedvelt ételekről, csak nehéz szívvel hagyta ott kislányát. Sára-Dédnagyi pedig fiával és unokáival szerzett tapasztalataira támaszkodva csak mosolyogta az aggályokat, főleg hogy első pillanattól kezdve sikerült a kislány szívébe lopnia magát. Szó se róla, szupermarketben vásárolt majorságból nem lehet olyan húslevest főzni, mint a falun neveltből, s Sára pedig igencsak értette módját, a lisznyópataki esküvők-keresztelők elmaradhatatlan kelléke az ő húslevese. A rántott csirke pedig… Nos az övének nemcsak a megfelelően nevelt majorság a titka. Többek között tejbe áztatta a csirkemellet, s attól lett olyan különlegesen finom. A csöröge pedig… Azzal is hamar lelkébe zárta őt Fáncsika. Igaz, a gyomorrontás elkerülése végett némi anyai statáriumra is sor került. Az „Ugye megmondtam!” — viszont kissé a medve bőrére előre elfogyasztott áldomásnak bizonyult.
Fáncsika ugyanis azért válogatott, hogy tesztelje a felnőtteket. Mindaddig, amíg minden fakszniját teljesítették, biztonságban érezte magát. Könnyen elmaradt ugyan édesanyjától, de a következő napon rendszerint úrrá lett rajta a szorongás. Némi sikeres hiszti az étel körül igazolta, hogy a feltétel nélküli szeretet megvan, s mivel ilyenkor előbb-utóbb a megnyugtató anyai hang is megszólalt a telefonban, aki könyörgött neki, elérte célját. Most is eljátszotta ugyanezt a dédszülőkkel, hatalmas sebet ejtve Sára lelkén. Sajnos ezúttal a már repülőgépen ülő Anyu hangját nem lehetett előcsalogatni a telefonkészülékből.
Tanácstalanul és bűntudatosan álltak a dédszülők a hiszti előtt. Amikor Fáncsika a tegnapi ebéd maradékait is durván elutasította, Sára sírva fakadt. Nemcsak szakácsművészetén esett csorba, hanem dédnagymamai minőségben is megbukott. A tisztaszobában megterített asztal mellől alig találta meg az utat a pápaszeme felé, s kereste elő a „Jó, jó, mondjad!” szavakkal elhárított listát, amit unokamenye adott át neki. Egyetlen előírást sem szegett meg… De hát akkor mit főzzön a szeme fényének?
A (déd)nagytaták, főleg ha úgy tudnak mesét mondani, mint az öreg Balog Mihály, néha könnyebben megtalálják az utat a kislányi szívekhez, főleg ha ott szorong bennük a félelem, s valakihez nagyon oda kellene bújni. Hiszen a kislány már Sára látásától is hisztit rendezett, hiszen ő volt az, aki nem teljesítette kényét-kegyét! Előbb-utóbb az öregnek sikerült kicsalogatnia Fáncsikából az igényt, mit szeretne, ha főzne dédnagymamamája. Azonnal indult is a konyhába, hogy közölje feleségével az örömhírt, került megoldás!
Sára majd hanyatt vágódott, amikor meghallotta a kívánságot. Rajta volt a „kedvenc” listán, de ő már első hallatra megfogadta, márpedig azt már biztos nem fog készíteni. Elég hosszú a lista, van miből válogatni, olyant pedig nem fog főzni a gyermeknek! Ha ők Pesten olyant esznek, hát Istenem… de ő olyant? Soha! Azóta viszont lefolyt már némi víz a Lisznyó patakán.
— Meg tudod főzni? — kérdezte az öreg szorongó hangon.
Ilyent az öreg több tíz éves házasságuk alatt egyszer sem mert volna kérdezni feleségétől. Ő volt az úr a háznál, de csak egy határig. Ám most még ezt is kockáztatni kellett. S bizony Sára sem vágta a fejéhez a sodrófát, hanem alázatosan vonult a kiskirálynőhöz, hogy megkérdezze:
— Édesanyád… a répafőzeléket… azt cukorrépából főzi vagy céklából?
— Nem! Répából! Utálom a céklát!
— Meg tudod főzni? — kockáztatta meg az öreg a kérdést.
Az öregasszony nagyot sóhajtott.
— Réka adott receptet is mindenhez. Hiába na, gondos egy anya.
— A marhák is azt kapnak ma enni, igaz nem főzeléknek — fűzte hozzá az öreg. Sára eközben olvasni kezdte a receptet.
— A három-négy répát megreszelünk, kevés olajon megpirítjuk… Fura egy ízlésük van — morgolódott miután végigolvasta. — S könyörgöm, mekkora adagot szokott főzni? — akadt meg a szeme a mennyiségen. Ez még egy tehénnek is sok! — de hozzál kisebbeket! — szólt férjére.
Ez van, a kis dédunoka kérése parancs, nekiállt, meghámozta, majd lereszelte, s megfőzte, a recept szerint. Nem használt már olyant harminc éve… Amikor kész lett, megkóstolta. Förtelmes íze volt. Szorongó szívvel vitte be a terített asztalhoz. Fáncsika már nagyon türelmetlenül várta kedvencét. Nagyot nézett a sápadt színű masszán.
— Mi ez!
Lerítt róla, hogy csak jólneveltsége a gát abban, hogy megfűszerezze egy plasztikus kifejezéssel a kérdését.
— Répa-főzelék. Amit szeretsz… Kóstold meg! Úgy csináltam, ahogyan édesanyád szokta. Ő adta a receptet!
— Ez nem répafőzelék! — lökte el magától a tányért, melynek a tartalma a tiszta abroszon hagyott örök nyomot.
Mint egy felmentő sereg, szólalt meg a telefon. A két öreg szinte leverte egymást igyekezetében, hogy ő vegye fel. Sára volt a gyorsabb. S előérzetük nem csalt, Gyurka volt a vonalban.
— Szerencsésen megérkeztünk, és…
Nem tudta végigmondani a mondatot, mert nagyanyja ráförmedt.
— Add Rékát, mert Fáncsika nem akar enni, répafőzeléket kért, a recept szerint főztem meg, de meg se kóstolta, hanem fellökte a tányért, amint meglátta… Azt mondja nem répafőzelék, pedig én pont úgy főztem meg, ahogyan leírta…
— Réka gyere, Nagyi akar veled beszélni, mert… — állt meg hirtelen a mondat közepén, majd kirobban belőle a nevetés. — Nagyi, te miből főzted a répafőzeléket? Tán csak nem marharépából? Sárgarépából kellett volna!
— Sárgarépa? Az mi? — nézett nagyot az öregasszony.
— Murok!
— De hát az nem répa!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
