11.
A fagyizó sokat nem változott. Tibor mikor meglátta a belépő Margitot majd elejtette a poharat, amit éppen tele akart tölteni.
— Csak nem Margit vagy? — kérdezett rá csodálkozva.
— Miért? Nagyon megcsúnyultam? Mondd meg bátran, nem fogok megsértődni. Ami azt illeti, te semmit sem változtál. Kicsit pocakosabb lettél.
— Jól tartott a barátnőd, Angéla, de a kor is.
— Ugyan már, Tibor! Mit a kor? Még nem vagy nagypapa.
— De hamarosan apa leszek! Kerülj beljebb, a „művésznő” a belső helyiségben vár rád.
— Milyen „művésznő”? Profilt váltott a barátnőm? Eddig csak azt tudtam, hogy vállalkozó lett, és fogászati rendelőt nyitott, noha nem fogorvos.
— Pont azért „művésznő”. Művészi álkapcsokat és beépített tépőfogakat gyártat az iparosaival. Kérésre az egész fogazatodat kicserélik. Ja, azt még hozzá kell tennem, hogy életművész is. Szinte a semmiből hozta létre. Igaz, igénybe vette a kiterjedt, tehetős rokonság segítségét.
— Te Tibor, inkább ne folytasd mert kiráz a hideg. Megyek, megnézem magamnak már személyesen is.
Angéla egy sarok asztalnál ült, és egy könyvbe volt beletemetkezve.
— Szia, Smójci! Megismersz még?
— Mi az, hogy! Semmit sem változtál. Tedd magad kényelembe. Mit kérsz? Egy fagyi, vagy ital?
— Milyen italra gondolsz?
— Már rendelkezünk mindenfélével. Camparitól a wiskey-ig minden van.
— Martinitok van?
— Már hogyne volna! Dry vagy édes legyen?
— Rád bízom.
— Tibor! — kiabált ki a férjének. — Egy száraz Martinit Margitnak, légy szíves.
— Azonnal!
— Mesélj, mi van veled! Semmit sem tudok rólad.
— És én talán igen? Ha Jánossal nem futtok össze, akkor…
— Kezdj már mesélni, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság.
— Szóval Vica lányom már lassan két éves. Most kezdett beszélni. Be nem áll a szája. Én jelenleg az MTI Mikrobiológiai laborjában dolgozok, mint laboráns. Tanulok vezetni is — na, nem a férjemet, mert azt úgysem lehet — és éldegélem az életemet. Kicsit fárasztó, mert a Korányi kint van Budakeszin és naponta gyerekkel utazni nem éppen egy leányálom. De van bölcsi, jó a gárda, panaszra nincs okom. Férjuram privát rendelőt is nyitott, ahol én vagyok az asszisztens háromszor egy héten.
— És mondd, mikor szoktál pihenni?
— Jó kérdés! Például most! De azért arra is jut idő. A múlt héten elmentünk a Mikroszkóp Színpad műsorára, tudtam jegyet szerezni. Utána meg egy jó vacsora Budán. Ennyi röviden. Most rajtad a sor!
— Én a rokonság segítségével megnyitottam a fogászati privát klinikámat. Nincs doktorátusom, nem vagyok fogorvos, de nem ez a lényeg. Tudom, furdal a kíváncsiság, mégis hogyan kaphattam engedélyt erre, ha se diplomám se képesítésem. Nos, neked megsúgom. Kapcsolat, és én vagyok az első egész nagy Magyarországon, aki a legmodernebb gépekkel, felszereléssel dolgozom. Még a vén, több éves praxissal rendelkező doktor urak is sorban állnak, hogy legalább egy vagy két napot hadd dolgozhassanak nálam, hogy megtanulják a korszerű gépek kezelését. Főleg fiatal, kezdő fogorvosokat alkalmazok. Övék a jövő. Az idősebbek jöhetnek csoportosan továbbképzésre, megfelelő „tandíj” lefizetése mellett. Ez amolyan mellékjövedelem, és kapcsolattartás azokkal, akik támogatták kezdetben a kérelmemet. Nem ment könnyen, de mit panaszkodjak? Ezt most már csak folytatni kell.
— Akkor neked már be van biztosítva minden. A „trónörökösnek” nem különben! Fiút, vagy lányt szeretnél?
— Egészségest főleg! Nekem teljesen mindegy. Tibor lányt vár persze. Az apák mindig lányt szeretnének.
— Te sem panaszkodhatsz, ami a szabadidőt illeti. Gondolom, minimum este hétig dolgoztok, és te nem csupán a pénzt számolod. Meg Tibornak is be-be kell segítened.
— Én szervezek mindent. Időpontok, kezelések, valamint minden más szolgáltatást. Könyvelek, anyagbeszerzést intézek. Folytassam? Tibort hanyagolom. Arra már nekem nincs időm. Ide csak kikapcsolódni járok. Láthatod! Itt jut időm az olvasásra.
Margit fél szemmel rásandított a félretett könyvre. Benjamin Spock gyermeknevelési kötete volt.
— Nekem is ezt ajánlotta mindenki, de a kezembe nem vettem, noha anyám megvette. Amit az egészségügyi szakközépbe belénk vertek, az elég volt. A többi jön magától. Majd meglátod te is, mennyi maszlagot hordtak ebben össze. Minden gyerek más és más, nem egyformák. Amiket a könyviben leír, az csoportos tapasztalatokon alapul.
— Végül is olvastad akkor, ugye?
— Bele-belelapoztam, mit tagadjam. Sok hasznos tanács is van benne, persze. Nekem az a véleményem, ahogy neveled, sok mindenre magad jössz rá. A tanácsok nem rosszak, bármikor szükség lehet rá, ha beteg, vagy más baja van. Ne sértődj meg, de te is hasonló cipőben jársz, mint én. Mindened megvan, csupán rendes magánéleted nincsen.
— Ezt, hogy érted?
— Mit, hogy értem? Van egy férjed, akivel együtt, pontosabban egymás mellett élsz. Nálunk is ez a felállás. Mire hazaérünk és beesünk az ágyba, már semmire sincs erőnk.
— Soha sem voltam az a hú, de nagy lelkiző lány. Elvagyok én magamnak, mint a befőtt. Az egy dolog, hogy vannak házastársi kötelezettségeim. Ám Tibor nem egy erőszakos típus. Kivárja. Havonta legalább kétszer van rá lehetősége, hogy éljen vele. Most, hogy gyereket várok, egy darabig ennek is vége.
— Ez elég hervasztó. Nem félsz, hogy közben „félrelép”?
— Egészségire! Csak ne hozzon haza semmit sem. Az válóok. De nem félek, mert annál lustább. Egész nap itt van a kócerájában, szinte reggeltől estig. Mikor van ideje félrelépni?
— Ejnye-bejnye! Azt nem tudod, hogy néha az alamuszi nyuszi nagyot ugrik?
— Bánom is én? Nekem nem az a legfontosabb. Legyen jó apa. Tőlem azt csinálhat, amit akar.
Még sok érdekes dologról diskuráltak. Megbeszélték, hogy eztán tartják a kapcsolatot telefonon, havonta egyszer meg összefutnak egy kis tereferére.
