mielőtt a hold kráterarcát
végképp elrejtené
visszanéz lángoló udvarába
fénylő aranyhal simogatja apró melleit
s közben vörös uszonyát nézegeti
a naptükör előtt
alszol még
ujjaim hátadon vándorolnak
időnként felizzanak az első napsugárban
de hideg bőrödön tétovázva
meg-meg állnak
szól a vekker
városunk kába még
tápászkodik
szemét dörzsölgeti
majd arcát
a Dunába mártja
felébredsz te is
mindketten
a megfelelő szavakat keressük
mondanád hogy szeretsz
s betéve tudod hogy
ezt mondanám én is
de szájunkból csak színes szóbuborékok
szállnak fel
hogy aztán nagyon gyorsan szétpattanjanak
az árvára gyűrt lepedőn
Legutóbbi módosítás: 2007.12.08. @ 01:13 :: Schmidt Tibor
