Kábán szedegettem megmaradt emlékeim
ma reggel, a régmúlt tegnapokról.
Üres térből megszökve illesztgettem a kertem
szilánkjait, hátha azt is megmutatja tükröm
mikor és hol vagyok magam magam.
De álnevek és falak ütközésein át sem halad semerre
a fonalam fonákja,
csakúgy tekeredek körbe, s ariadném
nem vezethet tovább.
Méla kómákból nem lesznek nagy dalok…
csak ajtócsapásnyiak a letuszkolt
ábrándos gondolatok,
megannyi szerteheverő csírányi tetterő
de már se dal, se tett nem tesz ide semmit
ami szerethető,
Annyira csorgatnám a mindent mosó esőt magamra,
hogy fejemet is mélyen meghajtom,
az előtt, ki a kertem zöldjét tovább
élteti…
Nincs ámulat vagy ájulás,
csak szófohász
és esdeklőn
vergődő
várakozás.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.12. @ 19:30 :: Pál Abigél