Nekem itt távoli az árnyas erdő,
hódolva a fénykontyos lámpafáknak,
pocsolyát kerülve az ember oly esendő,
míg állát emelve katonás ütemre lép,
dereka roppan:
implicit tévelyeg,
csúszik a kép
– maszatos gyerek lapul a sarokban,
száját összeszorítva sandít széjjel,
s hallgat:
rossz idők járnak.
Én a házak esti moraját hallom,
s a falak közé szorult alázat furcsa
csendjét,
az ember meghajol idővel dolga előtt,
felnő,
s mint a szolga,
fakult elvei folyosóján is észrevétlenül oson,
akár az őz, vigyázva,
a tőzeg meg se
rezzen óvatos súlya alatt.
Fontolás:
ócska kerítés, mögötte
loncsos eb szalad, csaholva őrzi a gazdát,
ne idézzen zizzenő avart,
se félredobbanást,
kettéharapott, zavart szókat,
utazást, emléket, hogy egyszer
kereszt nőtt a hegyre,
nap kelt,
és szent ragyogással kérkedett
a bérc,
hogy a vonatablakba
mégis odaült a minapi elejtett rejtek,
a szarvascsend és a róka vörös
illanása
-valamiért,
És rá gondoltam.
Aki vágyja ezt
a sűrűt,
hogy magánya,
csendje teljes legyen.
Talán egyszer felmennék vele
innen a lámpák alól
meglesni a fák mohaburkos
titkát, a borostyán derengésben
hogy neszez az ősz,
s átölelni azt a keresztet
akár ott,
azon a hegyen,
hol bogár kaparja télire
a kérget, rókabunda illan,
s léptünkre
riadtan
megugrik az őz.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.20. @ 06:26 :: Nagy Horváth Ilona