Nagy Horváth Ilona : Akár

 

Nekem itt távoli az árnyas erdő,

hódolva a fénykontyos lámpafáknak,

pocsolyát kerülve az ember oly esendő,

míg állát emelve katonás ütemre lép,

dereka roppan:

implicit tévelyeg,

csúszik a kép

– maszatos gyerek lapul a sarokban,

száját összeszorítva sandít széjjel,

s  hallgat:

rossz idők járnak.

 

Én a házak esti moraját hallom,

s a falak közé szorult alázat furcsa

csendjét,

az ember meghajol idővel dolga előtt,

felnő,

s mint a szolga,

fakult elvei folyosóján is észrevétlenül oson,

akár az őz, vigyázva,

a tőzeg meg se

rezzen óvatos súlya alatt.

 

Fontolás:

ócska kerítés, mögötte

loncsos eb szalad, csaholva őrzi a gazdát,

ne idézzen zizzenő avart,

se félredobbanást,

kettéharapott, zavart szókat,

utazást, emléket, hogy egyszer

kereszt nőtt a hegyre,

nap kelt,

és szent ragyogással kérkedett

a bérc,

hogy a vonatablakba

mégis odaült a minapi elejtett rejtek,

a szarvascsend és a róka vörös

illanása

-valamiért,

És rá gondoltam.

Aki vágyja ezt

a sűrűt,

hogy magánya,

csendje teljes legyen.

Talán egyszer felmennék vele

innen a lámpák alól

meglesni a fák mohaburkos

titkát, a borostyán derengésben

hogy neszez az ősz,

s átölelni azt a keresztet

akár ott,

azon a hegyen,

hol bogár kaparja télire

a kérget, rókabunda illan,

s léptünkre

riadtan

megugrik az őz. 

Legutóbbi módosítás: 2013.11.20. @ 06:26 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.