Szikrát vet égre a bennem égő tűz,
ezer csillagot gyújt különös kénye,
káprázó szórt szikrája magasba űz,
s tükre a luciferbogarak fénye.
A tüze megégeti gondolatom, – A tűznek tüze? És megint ég?
vajon sütöget a tűrő természet,
vagy csak hagyja, hogy égjen a vagyon, – És megint ég…
s közben béke jobbot bont enyészet. – Ez kissé képzavaros.
Dalom érint előbb hegyet-völgyet,
aláhull egyszer néma bolerója, – Itt megszakad a folyamatosság. Esetleg ÉS aláull, netán S alhull.
kottája újra fésül fáradt földet,
s koboldom lesz kedves dáridója. – A fölösleges, odaerőszakolt giccsről már beszéltünk, de a jelek szerint nem eleget.
Emlékszem, a természet türelmes,
boldog búcsút intenek hegyek fái,
az öreg szírt forrásaitól könnyes,
s csillaggal csicsergő égbolt fog várni. – Ez egy jó versszak, bár sehogy se illeszkedik a versbe.
Igazgyöngyöket villantó kagylók
tekintgetnek, ébresztőjük halogat,
őriznek földön kővirág virágzók,
s szirteket koptató kéz simogat.
A béke egy villanó vágyból ered,
szívek emelnek fel oda az égre,
vagy letaszít a táltos tóba kezed, – táltos tóba?!
így, vagy úgy, semminek sincs vége.
—————
Kedves Gyuri, a versed néhol szögelésre szorul, máshol nemes egyszerűséggel zagyva. Egymásra halmozott vélt érték, összeizzadt, oly lazára fűzött sorok, hogy itt-ott már fel se fedezni semmilyen kohéziót.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.19. @ 19:26 :: Radnó György