Radnai Istvánnak
Mikor örökre otthonától távol
semmivé csontosodik már a testünk,
fekete lyukunkba végleg beestünk,
egy idő után a varjú se gyászol.
Kósza eső tán majd virágot ápol,
bár a vén Nap tudja, mit is kerestünk,
mi volt erényünk, hibánk és a vesztünk,
s megszokta, hogy a vég földbe vájt jászol.
Szépen elmúlni a kisvirág tanít,
ahogy egyenként eldugja szirmait,
szellőkkel dacolva elszárad állva,
de ugyanezt üzeni délceg szálfa:
a múlt, jelen és a jövő egybe nőtt,
hogy érdemes élni a halál előtt!
Legutóbbi módosítás: 2013.12.12. @ 19:41 :: Pődör György