elvérzi az alkonyt a horizont.
ilyenkor felszakad, szivárog és…
hozzád szelídül belőlem
minden a napomban addig háborgó gondolat
( mostanában sokszor járok erre
apró kis csendzug ez egy zajos felhajtó alatt )
most is itt ülök és elnézem ahogy érkezik
a kezein a ráncot
ahogy a márványkő fölött egy kis mécsből
lángszirmú virágot bontogat…
ő felnéz rám, int, majd továbbsuhan.
ismeretlen asszony, idegen hant
ismerős fájdalom: „ Csak elment… „
– suttogja vissza , s én halkan: „Tudom…”
hisz te sem búcsúztál..
csak utolsó szavaid verik fel bennem
a rőt avarra szitáló ködök.
most kedvem lenne sírni.
de nem. megígértetted akkor…
hát nem teszem. s a fátyolt tekintetemről
hogy elűzhesd: mint napom gondját
közel bújok hozzád idebenn.
s ahogy egyre könnyebb lesz …
már hagyom. nincs baj. épp csak
elvérzi az alkonyt a horizont.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.23. @ 20:30 :: Szakál Magdolna
